Pontos minősítés

Kétségbeesetten keresi a fogást a posztkommunista utódpárt és „liberális” segédcsapata azon a kormánykoalíción, amely elődeihez képest a legnagyobb eséllyel pályázik mandátuma meghosszabbítására a választásokon. A Tocsik- vagy az olajgate-botrányhoz hasonlítható „kormánybuktató” visszaélésnek nyoma sincs, a kisgazda kártya már nem játszható ki a Fidesz ellen, a Horn-kabinet idején fetisizált makrogazdasági mutatók minden várakozást felülmúlóan kedvezőek. Az MSZP (és az SZDSZ) jobb híján régi fegyverével, a politikai ellenfél itthon és külföldön történő lejáratásával, a „szélsőjobboldali veszéllyel” való riogatással és – fegyelmezett szavazótáborában bízva – a politika iránti össznépi undor felkeltésével próbálkozik.
A fentiek előrebocsátása után érdemes megvizsgálni a legújabb „botrányt”, amelyet az MSZP ökle, Keller László robbantott ki a parlament keddi ülésén, ahol állítása szerint a miniszterelnök hazaárulónak nevezte az ellenzéket. A képviselő ügyrendi javaslatában azt kérte az elnöklő Szili Katalintól (MSZP): adja meg a szót a kormányfőnek, aki kifejthetné véleményét a „hazaárulózásról”. Szili Katalin elutasította a nyilvánvalóan házszabályellenes javaslatot, az MSZP-frakció ezt követően vonult ki az ülésteremből. (Érdekesség, hogy az SZDSZ képviselői kedden még nem hallották hazaárulózni a kormányfőt, Kuncze Gábor tegnap mégis felsorakozott a szocialisták mögé.) Az eddigi nyilatkozatokból és az ülés jegyzőkönyvéből megállapítható, hogy Keller László most sem mond igazat: Orbán Viktor nem kiabált ilyesmit a szocialisták felé. A kedvezménytörvénnyel kapcsolatos vitában ugyanakkor kétségkívül elhangzott a „hazaáruló” szó a Fidesz padsoraiból, a jegyzőkönyv szerint Kövér László szájából.
Aligha vitatható, hogy súlyos vádat, sommás ítéletet hordoz az inkriminált jelző. Az eset kapcsán mégis arcátlanság a Rubicon átlépéséről, a gyűlöletbeszéd terjedéséről szónokolni. Csaknem tíz évig dolgoztam parlamenti tudósítóként, ezért pontosan tudom: semmi rendkívüli nincs abban, ha egy hozzászólást személyeskedő, olykor szalonképtelen bekiabálások kísérnek. Ez nem helyes, de nem ettől lesz elviselhetetlenül durva egy választási kampány. Sokkal inkább attól, ha egyes politikai erők – az elmúlt tizenkét év hallgatólagos konszenzusát felrúgva – az uniós csatlakozástól a határon túli magyarok támogatásáig minden össznemzeti ügyet kampánytémává züllesztenek. Attól, ha egy lobbizásban amúgy erős miniszterelnök-jelölt Brüsszelben a tagjelöltek számára elfogadhatatlan uniós állásfoglalás után nem országa érdekeiért küzd, hanem kormányát bírálja. És persze attól, ha egyesek választási csalásról beszélnek, ha bizonyítékok nélkül lopással és a demokrácia felszámolásával vádolják a kormányt, ha publicistáik lenácizzák a más véleményen lévőket, ha politikusaik nyilvánosan káromkodva gyalázzák ellenfeleiket (Horn, Toller), vagy ha „minden újságírói etika alatti, emberi minőséget nélkülöző” (idézet György Pétertől!) könyvet íratnak a miniszterelnökről.
Duray Miklós a Duna Televíziónak tegnap egyébként arról beszélt, hogy a státustörvénnyel kapcsolatos szlovák parlamenti vitában a magyarországi ellenzék érvei köszönnek vissza, a jogszabály ellen javaslatot beterjesztő bizottság elnöke pedig néhány napja az MSZP vendége volt. Vajon melyik jelzővel lehetne a legpontosabban jellemezni ezt a fajta ellenzéki magatartást?