Télutó

Ünnepet vártam Szabadkán. Azt gondoltam, a Délvidék kitörő örömmel fogadja a jogokat, amelyekkel az utóbbi időben felruházták. Hiszen újjáéledt az autonómia, és megnyíltak a kisebbségi magyarokat igazolványhoz segítő státusirodák. Ehelyett a Hét Nap című vajdasági magyar hetilap körkérdése így hangzott, jelezve a legfőbb gondot: „Hogyan húzzuk ki a telet?” És valóban ez az, ami itt az embereket a leginkább foglalkoztatja.
Ünnep akkor lesz, ha végleg beköszönt a tavasz.
Korhecz Tamás vajdasági kisebbségügyi, közigazgatási és jogalkotási minisztert családi kiránduláson érem utol mobiltelefonon.
– Kétségtelen, hogy ez az autonómia nagyobb önállóságot biztosít majd a tartománynak, mint amellyel mondjuk egy magyar megye rendelkezik, az emberek viszont mindig az 1974-es autonómia által biztosított jogkörökből indulnak ki – magyarázza az érdektelenség lehetséges okát a miniszter. – Pedig nem szabad elfelejteni, hogy az egy kommunista rendszerben érvényesülő autonómia volt, amelyet ma nem lehet ugyanúgy működtetni. Az elfogadott „omnibusztörvénynek” mégis nagy jelentősége van a Délvidék gazdaságának újbóli megerősödése tekintetében.
– Ezek csak morzsák. Pusztán kedvcsinálásra jók – vélekedik ugyanakkor a nyüzsgő főutcán komótosan korzózó két öregúr az újonnan visszanyert autonómiáról.
– Jogaink mindig voltak, de minden az irányításon múlik – teszi hozzá egy középkorú asszony.
– Nem foglalkozunk politikával – jelenti ki dacosan egy fiatal lány, majd elsiet.
Szabadka, amely mindig jelentős kulturális központ volt, részben most is a művészek városa, a politika viszont már nem kedvelt téma.
– Csalódottak az emberek – magyarázza irodájában Robertino Knjur, az Otpor vajdasági koordinátora. – Milosevics uralma előtt gazdagabbak voltunk, mint Magyarország. Emlékszem, az apám fizetéséből mentünk nyaralni a Balatonra, és naponta háromszor ettünk étteremben. Nem kellett spórolni. Aztán a Milosevics-rendszer alatt megszoktuk, hogy nem lehet hinni a politikában. A rezsim bukását követően sokan alapvető változást vártak, nagy fizetésemelésben reménykedtek, de az életszínvonal javulása lassú folyamat.
A magyarigazolványnak örülnek az itteni magyarok. Persze sokan attól félnek, hogy Magyarország uniós csatlakozása után ismét elszigetelődnek az anyaországtól és Európától egyaránt.
– Nem tudunk majd tíz-húszezer forintot fizetni a vízumért – magyarázza egy fiatalasszony Palicson, a szabadkaiak kedvenc kirándulóhelyén. Szerinte a magyarországi munkavállalás gondolata csak keveseket foglalkoztat. – Nem megyünk át dolgozni. Eddig is azt láttam, hogy akik elmentek, visszajöttek. Itt van biztos állásunk, Magyarország pedig nem maga a paradicsom.
Szerinte Szabadka és az egész Délvidék gazdag lehetne, ha a pénz ott maradna, és nem Belgrád osztaná újra.
– Ezért lényeges, hogy az autonómia gazdasági autonómiát jelentsen – teszi hozzá.
Két szerb férfi viszont azt mondja: nem örülnek az autonómiának, mert nem akarnak elszakadni Szerbiától, maradjon egyben az ország. A magyarigazolvány nem érdekli őket.
A tapasztalatok szerint nem okoz feszültséget a státustörvény a Délvidéken. Egyesek szerint azért, mert szerbek és magyarok amúgy is békében élnek itt egymással, mások szerint pedig azért, mert a magyarul is beszélő szemfülesebb szerbek éppúgy hozzájuthatnak majd a papírokhoz, mint magyar szomszédaik.
A nacionalizmus, a nemzeti hovatartozás kérdése, fontossága természetesen vitatéma, de szerencsére korántsem jár olyan tragikus következményekkel, mint pár évvel ezelőtt.
– Szerintetek Szerbia Tokióig nyúlik, pedig tudod, mi Belgrád régi neve? Nándorfehérvár – hallani az egyik kávéházban a szomszéd asztaltól átszűrődő vita foszlányait. A szerb oldalról nem késik a felelet:
– Ha Trianonban nem változtatták volna meg a határokat, akkor a magyarok most kisebbségben élnének a saját országukban, és nekik kellene méltányos kisebbségpolitikát kidolgozniuk.
– Az embereket nem érdeklik igazán ezek a kérdések, annál sokkal jobban el vannak foglalva a mindennapi gondokkal – legyint egy férfi a főutcán. – A Délvidék autonómiája sem jelent önmagában semmit. Eddig is kaptunk jogokat, még a Milosevics-diktatúra alatt is, de senki sem tartotta tiszteletben őket.
– Régen vörös szőnyeget terítettek az elnök elé, most pedig Hágába küldik. Mindent a politika dönt el! – teszi hozzá a felesége.