Tíz szűk esztendő

Bárhogy magyarázzák is az Európai Bizottság e hét szerdán nyilvánosságra hozott elképzeléseit az unióhoz majdan csatlakozó országok leendő agrártámogatásáról (illetve annak hiányáról), a tervezet gyakorlatilag Kelet-Közép-Európa négymillió agrármunkahelye felett mondja ki a halálos ítéletet. Amit azonban sem a lengyeleknek, sem a cseheknek, sem a magyaroknak nem kötelességük elfogadni.
Míg a politikai közvéleményt valószínűleg hideg zuhanyként érte az EU bővítési agrártervezete – az, hogy Brüsszel az unióba újonnan belépő államok gazdáinak tízéves átmeneti időszakra csak a töredékét szánja annak a támogatásnak, amelyet a jelenlegi tagországok parasztjai ez idő alatt megkaphatnak –, ez a tárgyalásokon részt vevőknek bizonyára hónapok óta ismert fenyegetés. Az Európai Bizottság idevágó tanulmánya ugyanis október óta olvasható az interneten, és elég világosan megfogalmazza Brüsszel céljait: „Azzal, hogy a közös költségvetés bővítési fejezetéből kizárjuk a kompenzációs támogatásokat, az Agenda 2000 (a bővítés várható időpontjára kidolgozott EU-keretprogram – A szerk.) teljesen megszünteti a közép- és kelet-európai országok mezőgazdasági többletét – ami valószínűsíthetően csak gabonafélékben jelentkezik –, és növeli a mostani tizenötök esélyét állati eredetű fölös termékkészleteik elhelyezésére.”
Ez legalább világos álláspont.
Az amúgy is szerkezetátalakítási gondokkal küszködő kelet-közép-európai mezőgazdasági szektorra kétségkívül katasztrofális hatással lenne egy ilyen politika. Ahogyan a brüsszeli tanulmány is leszögezi, térségünk mezőgazdaságára általánosan jellemző, hogy a nyugatihoz képest nagyságrendekkel többen dolgoznak benne, ami annak is a következménye, hogy vidéken – más megfelelő munkalehetőség híján – nagyon sokan nem tudnák magukat fenntartani törpegazdaságuk vagy az őket foglalkoztató, ám fejlesztésre képtelen és ezért szintén vegetáló nagyobb gazdasági egységek szegényes bevételei nélkül. Ezeknek a kényszergazdaságoknak a létét – amelyek termelékenysége és az általuk előállított áruk minősége messze elmarad az EU-standardoktól – eleve veszélyezteti a csatlakozás, hiszen gyengébb, de olcsóbb árucikkeik egy csapásra eltűnhetnek a szigorúbb uniós követelmények betartatásával. Pedig ezek a termékek jelenleg még vevőre találnak a csekélyebb vásárlóerővel rendelkező belföldi vevőknél és a minőségi standardokra kevésbé érzékeny keleti piacokon. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a tervezet értelmében a kelet-közép-európai országok gazdái eleve kevesebb támogatásban részesülhetnek uniós vetélytársaiknál, minden bizonnyal nem találjuk túlzónak az idézett dokumentum megállapításait: „Az, hogy [ezekben az országokban a mezőgazdaság] elérje a 15 jelenlegi EU-tagállam idevágó termelékenységi értékeinek csak a felét […], máris négymillió mezőgazdasági munkahely felszámolását vonja maga után.”
Csekély vigasz Magyarország számára, hogy a tanulmány szerint Románia és Lengyelország lenne a legnagyobb vesztese annak a folyamatnak, amelynek nyomán az elszegényedett néprétegek újabb hulláma indulhat meg a több munkahelyet kínáló városok felé.
Günter Verheugen bővítési biztos szerint viszont nincs apelláta, az EU ismertetett elképzeléseit nem tekinti tárgyalási alapnak, hanem inkább annak a maximumnak, amelyet a big bang (azaz a kevesebb új tagállam helyett egyszerre több, szám szerint tíz belépőt támogató) bővítési elképzelésekbe beleférő aspiráns országok küldöttségei egyáltalán elérhetnek a tárgyalóasztalnál.
A brit konzervatív Daily Telegraph brüsszeli tudósítója csütörtöki cikkében egyenesen úgy fogalmaz, hogy az Európai Bizottság „kötélen táncolt, amikor javaslatait megfogalmazta. Attól tartott, hogy Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Portugália és Görögország szabotálnák a bővítési folyamatot, ha úgy vélnék, hogy gazdáik és országaik szegényebb régióinak uniós szubvenciói hirtelenében Kelet-Európába vándorolnának.”
Mindez sejteni engedi azokat az erőket is, amelyek az Európai Bizottságot ebbe az irányba taszították, és amelyek várhatóan a továbbiakban is komoly akadályt jelentenek számunkra a kedvezőbb pozíciók kiharcolásában.
Nem valószínű azonban, hogy mindez meghatja majd Kelet-Közép-Európa országait. A Svédországban tartózkodó Leszek Miller lengyel miniszterelnök máris felhívta a figyelmet, hogy az uniós csatlakozás támogatottsága nagyban csökkenhet a fejlemények miatt, márpedig ez nyilvánvalóan befolyásolja majd az ez ügyben tartandó népszavazás eredményét. A szintén érintett Észtország miniszterelnöke kerek perec kijelentette, hogy Brüsszel döntése nem igazolható, míg Orbán Viktor magyar miniszterelnök kemény tárgyalásokat helyezett kilátásba, hogy az új feltételeken enyhítsenek.
Persze a radikálisok még keményebb választ sürgetnek. A lengyel parasztokat tömörítő Lengyel Önvédelmi Párt vezetője, Andrzej Lepper például dacosan kijelentette, hogy „ha az EU kizsákmányol, és termékeinek lerakóhelyéül használ bennünket, akkor propagandaháborúba kezdünk, és biztosítjuk, hogy a lengyelek nemmel szavazzanak [az EU-referendumon]”. Csurka István, a MIÉP elnöke sem késlekedett, szerdai sajtótájékoztatóján máris kinyilvánította: „Így nincs csatlakozás, így csak egy gyarmatot lehet Európához csatolni.”
Az Európai Bizottság agrártámogatási elképzeléseinek szerdai nyilvánosságra hozását követően azonban valószínűleg a választók szélesebb rétegei is felismerik annak a sajátos gazdaságpolitikai satunak a hármas szorítását, amely egyrészt Brüsszel, másrészt Moszkva, bizonyos szempontból pedig az egyre intenzívebb versenyre kényszerített globalizálódó gazdaság felől fenyegeti Kelet-Közép-Európát. Ez a szorítás – az, hogy ezek az államok önállóan aligha őrizhetik meg vagy érhetik el a versenyképességet egy globális gazdaságban –, valamint a magyar külpolitika egyik prioritása, miszerint az unió keretein belül egyesíthessük végre a múlt században szétszabdalt nemzetet, az Európai Bizottság döntése ellenére is kívánatossá teszi Magyarország csatlakozását.
Hogy milyen hosszú lesz ez az út, és milyen kitérők tarkítják, az persze attól is függ, hogy mennyire áll a sarkára a kelet-közép-európai államok gazdaságdiplomáciája. Ahogyan a Magyar Televízió szerda esti Aktuális című műsorából kiderült – ahol az SZDSZ-es Kiss Zoltán és a fideszes Járvás István a kampányidőszak politikai küzdelmeinek kontrasztjaként gyakorlatilag mindenben egyetértett –, Magyarországnak a többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan nem szabad lezárnia a csatlakozási tárgyalásokat olyan feltételekkel, amelyek ily mértékben sértik az érdekeit, és mindent el kell követnie azért, hogy az Európai Bizottság által tíz évben meghatározott átmeneti időszakot a lehető legrövidebbre alkudja le.
Azt már csak mi tehetjük hozzá, hogy az esetleg elhúzódó tárgyalásokkal nyert időt, ha úgy tetszik, egérutat arra kell fordítani, hogy a kedvezőtlen környezetben is jól teljesítő magyar gazdaság eredményei által biztosított forrásokkal erőltetett ütemben folytassuk a Széchenyi-tervvel fémjelzett gazdaságélénkítő programot, illetve megvalósítsuk a mezőgazdaságra vonatkozó, hasonló terveket. Nem utolsósorban pedig mind szélesebbre tágítsuk azt a gazdasági életteret (a volt Jugoszlávia utódállamaival kötött megállapodások is lehetőséget biztosítanak erre), amelyben növekvő gazdaságunk megőrizheti versenyképességét, és esélyt teremthet arra, hogy majdani uniós csatlakozásunkkor ne vérezzen el pillanatok alatt egy teljes gazdasági ágazat.
Nem sokakat tölthet el viszont reménnyel, hogy e két létfontosságú tényező – a Széchenyi-terv és a tágítandó gazdasági élettér – a kormányzásra készülődő ellenzéki szocialisták és szabad demokraták szerint csupán politikai, gazdasági és kommunikációs melléfogás.