Válságban a NATO?

Van egy generáció, amely számára a Münchenben tett politikusi ígéretek említése kifejezetten rossz emlékeket ébreszt. Noha az ő soraik immár igencsak megritkultak, a túlélők pedig hajlott korúak, nem kizárt, hogy a ma aktív transzatlanti kérdésekkel foglalkozó szakembereknek is lesz saját, kellemetlen utóízű élményük, melyet a német nagyváros nevéhez kötnek majd. Hiába tiltakozik ugyanis – persze teljesen érthető módon – a NATO európai szövetséges erőinek amerikai parancsnoka, az elmúlt héten véget ért rangos müncheni biztonságpolitikai konferencián elhangzottak azt bizonyítják, hogy a hidegháború győztes katonai szövetsége válságban van. Félreértés ne essék, ezt a válságot nem kísérik látványos jelenségek, nemzeti sorsfordulók, mint mondjuk a Varsói Szerződés kimúlása esetében. Itt mindössze arról van szó, hogy az egykor határozottan körvonalazott célokért alapított, megfelelő kohézióval biztosított szövetségnek mára megkérdőjeleződtek éppen ezek az alappillérei.
Az eredeti fenyegetés elenyészett, az ideiglenesen munkát adó balkáni válság lecsillapodóban van, a terrorizmus ellen Washingtonban meghirdetett világméretű harc formáit is körvonalazódó „mellékes” céljait pedig Európában már nem akarják magukénak érezni a döntéshozók. A történelmi előzményeket és a bevett tengerentúli gyakorlatot ismerve szinte kizárt, hogy az Egyesült Államok feladná rámenős, vagy kifejezetten agresszív, de legfőképpen globális érdekérvényesítési politikáját. Ezzel ellentétben a lassanként egységesülő Európa meghatározó elemei többek szerint inkább önálló – akár hagyományosnak is nevezhető – kontinentális nagyhatalmiságon gondolkodnak, mely sokkal inkább a globális status quo talaján áll. Az Amerikát és az öreg kontinenst korábban szilárdan egybekötő szövetség sorsa alighanem Brüszszelben és az európai országokban dől el, hiszen itt még felmerülhetnek a belső nézeteltérések a hogyan továbbot illetően. Abban lényegében egységesek az európai országok, hogy a védelemre politikusaik nem szeretnének többet költeni. Ez a tény azonban önmagában elegendő a NATO meggyengüléséhez, hiszen a közös és arányos erőfeszítések elvét kérdőjelezi meg. Washington aligha fog várni lemaradt szövetségeseire, akik gyenge képességeiknek megfelelően a stratégiai döntéshozatalba is egyre kevesebbet szólhatnak bele – hiába is veszik ezt zokon.
A jövő nagy kérdése, hogy sikerül-e megőrizni ezekre az új alapokra helyezve a NATO-t, s ezzel együtt megőrizni tekintélyét, mint a világ legerősebb katonai szövetsége. Ehhez az eljövendő világrend alapvető kérdéseiben kellene megegyezniük a NATO amerikai és európai szereplőinek. Szakértők szerint amennyiben a prágai csúcs során a jelenleg különbözőnek tűnő szemléleteket nem sikerül egymáshoz közelíteni, könnyen meglehet, hogy a szövetség jövője a kiüresedés lesz, s a tagságot aktuális politikai megfontolások alapján osztogatják majd, semmint jól átgondolt és kiérdemelt okokból.