Van is, nincs is

Filozófus, jogász, újságíró. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense, a Magyar Tudomány című folyóirat társadalomtudományi rovatának szerkesztője. A pozitivizmustól a szellemtörténetig című monográfiájában földolgozta az Athenaeum folyóirat történetét, jeles magyar filozófusokat bemutató portrégyűjteménye Szép rendbe foglalva címmel jelent meg. Társszerzője a Magyar filozófia a XX. században című kétkötetes kézikönyvnek.

Milyen indíttatásból kezdett foglalkozni a magyar filozófia történetével?
– Hogy egy filozófus a filozófia történetével foglalkozik, az önmagában nem számít különlegesnek. A filozófia szorosabb kapcsolatot tart a saját történetével, mint a tudományok a tudománytörténettel. Míg a tudós számára a tudománytörténet afféle megmosolyogtató kuriózumok gyűjteménye, addig a filozófus számára a filozófiatörténet élő hagyomány: régen keletkezett, de ma is továbbgondolható gondolatok tárháza. Ez azonban csak az egyetemes, értsd: az európai filozófiatörténetre vonatkozik, a magyar filozófia történetében viszont nem szokás élő hagyományt és továbbgondolható gondolatgyűjteményt látni. Azt lehet mondani, hogy a magyar bölcselet múltjának kutatása máig némiképp furcsa foglalatosságnak minősül. Magam egyébként először az egyetlen kanonikus magyar gondolkodó, Lukács György munkáit tanulmányoztam: így, a lukácsi gondolatok háttereként kezdett foglalkoztatni a magyar filozófiatörténeti hagyomány. A nyolcvanas évek közepe táján megindult kutatásaim most, a közelmúltban megjelent kötetekkel nyertek összefoglaló formát.
– Egyik könyvében megjegyzi, hogy aki magyar filozófiatörténettel foglalkozik – szemben, mondjuk, az irodalomtörténettel –, megműveletlen területen halad. Fogalmazhatunk úgy is, hogy úttörő szerepet vállal. Mi ennek az oka? Miért nem készültek eddig ilyen munkák?
– Ez talán a legfontosabb, de egyben a legnehezebben megválaszolható kérdés. Kézenfekvő válasz lenne rá, hogy a magyar filozófiai múlt feldolgozatlanságának oka a magyar filozófiai hagyomány gyöngesége. A gazdag és értékes magyar irodalmat, ugye, érdemes kutatni, a szerényebb és értékekben szűkösebb magyar filozófiát ellenben nem. Azt hiszem azonban, nem csak erről van szó. A magyar kultúra irodalmi kultúra. Ennek megfelelően természetesnek fogadunk el számos dolgot, ami egyébként igencsak figyelemreméltó. El sem szoktunk például gondolkodni rajta, hogy Gárdonyi Gézát és Tömörkény Istvánt rendszeresen kiadjuk, olvassuk, ismerjük, kutatjuk, noha nagyon jól tudjuk róluk, hogy nem voltak olyan jelentős novellisták, mint a kortársaik közül például Maupassant vagy Csehov. Ezzel szemben a századforduló jeles magyar értékfilozófusát, Böhm Károlyt nem adjuk ki, nem olvassuk, nem kutatjuk, és ennek megfelelően nem is ismerjük, mert úgymond nem volt akkora értékfilozófus, mint kortársa, a német Windelband.
– Nem mérünk tehát egyenlő mércével?
– Nem egyszerűen minőségbeli különbségekről van szó, hanem a magyar kultúra bizonyos kánonjairól. A magyar kultúra kánonjaiban az irodalom előkelőbb helyen áll, mint a filozófia. Egy magyar irodalmi személyiség lehet klasszikus akkor, ha nem állja ki az összehasonlítás próbáját neves nyugati kortársaival, egy magyar filozófus esetében ellenben ez szóba sem jöhet. Ennek nagyon sok megnyilvánulása van. Természetes, ha monográfia jelenik meg a középnemzedékhez tartozó mai magyar költőről. Ezzel szemben csaknem elképzelhetetlen, hogy egy kortárs magyar filozófusról jelenjen meg önálló kötet. Máig egyetlen kortárs magyar gondolkodó akad, akinek az életművéről magyar nyelven monográfiát adtak ki. Ő Heller Ágnes, akinek a munkásságát már régen német nyelvű monográfia elemzi, és akinek a társadalomfilozófiáját vaskos amerikai tanulmánygyűjtemény tárgyalja.
– Mikor és hogyan alakultak ki az említett kánonok?
– A kánonok bizonyos toposzoktól is függenek, amely toposzok valamikor a nemzetté válás korában alakultak ki. Az, hogy a magyar kultúra irodalmi és nem bölcseleti kultúra, nagyjából a reformkorban dőlt el. Ennek a következményeit máig viseljük, illetve, ami a filozófiatörténeti kutatások helyzetét illeti, a terhét máig hordozzuk. Hasonlítsuk csak össze a magyar irodalomtörténet meg a magyar filozófiatörténet diszciplínáját! A magyar irodalomtörténet, ugye, létező diszciplína: jól intézményesült és gazdagon tagolt tudományos szakterület, friss szövegkiadásokkal, karbantartott bibliográfiákkal, standard kézikönyvekkel, friss monográfiákkal. A magyar filozófiatörténet ebben az értelemben egészen a közelmúltig egyáltalán nem létezett, nem voltak se szövegkiadásai, se bibliográfiái, se kézikönyvei, se monográfiái. Egészen a közelmúltig! Mert a mögöttünk hagyott évtizedben azért sok minden megindult. Számos kezdeményezés tapasztalható konferenciáktól tanulmánykötetekig és szövegkiadásoktól feldolgozásokig, amelyek néhány szent őrült afféle magánakciójából végre intézményesített kutatási területté próbálják formálni ezeket a vizsgálódásokat.
– Volt olyan korszaka a magyar filozófiának, amikor szinkronban állt az európai áramlatokkal?
– A kérdés azzal függ össze, hogy milyen értelemben van magyar filozófia, és milyen értelemben nincsen. Hadd idézzek két szólásmondást, amelyek talán megvilágítják a problémát. Az egyik azt mondja: Magyar filozófusok vannak, magyar filozófia nincs. A másik pedig úgy szól, hogy a magyar filozófia bizonyos korszakában Bacontől Kantig ível. Tehát magyar filozófia egyfelől van, másfelől azonban nincs. Az első aforizma az intézmények és a teljesítmények ellentmondására utal. A magyar kultúrában eszerint kialakult a filozófus intézményes szerepe, vannak filozófiai tanszékek és filozófiával foglalkozó társaságok, létezik filozófiaikönyv-kiadás, és léteznek filozófiai folyóiratok. A létező intézményrendszer ugyanakkor nem alakít ki olyan nagyságrendű teljesítményeket, amelyek a magyar kultúra meghatározó tényezőjévé emelnék a filozófiát. A második aforizma azt mondja, hogy tartalmilag a magyar filozófia voltaképpen az idegen filozófiák recepciója. Ebben az értelemben a kérdésére az a válasz, hogy a magyar filozófia bizonyos tekintetben mindig is szinkronban volt az európai filozófiával, ami nem más, mint idegen, elsősorban német szellemi irányzatok átvétele és meghonosítási kísérlete.
– Ebben az értelemben a magyar filozófia durván fogalmazva idegen filozófiák itteni hatástörténete.
– Egy-egy magyar teljesítmény jelentősége a recepció gyorsaságán, önállóságán, eredetiségén múlik, vagyis hogy mennyire hamar, milyen színvonalon és mennyire önállóan tudjuk befogadni azt a gondolatot, amely Nyugaton született. E tekintetben azt lehet mondani, hogy a magyar filozófia többnyire önállótlan utánzás, kisebb részben alkotó adaptáció, és egészen kis részben izgalmas megelőlegezése a nyugati szellemi áramlatoknak. Az igazán jelentős magyar filozófusok nem a nyugatiaktól függetlenül, de annyira önállóan dolgoztak, hogy meg is előlegeztek valamit belőlük. Nagyon szép metaforával fejezte ki ezt Mezei Balázs. Ő a jeles cseh bölcselővel, Patockával foglalkozó könyvében azt mondja, hogy a kis kultúrák képviselői hidakat építenek a nagy kultúrák felé: az igazán jelentős gondolkodók azonban azok, akiknek a hídja kétirányú forgalmat tud lebonyolítani. Amikor tehát nemcsak kapunk valamit a nyugati kultúrától, hanem adni is tudunk neki valamit.
– Kik építettek nálunk ilyen kétirányú hidakat?
– A tizenkilencedik században mindenképpen Eötvös József. Mai szemmel nézve ő egészen hihetetlen tünemény, akit egyszerre tisztel a történettudomány, az irodalom-, a sajtó- és az ideológiatörténet. Az ő bölcseleti főműve, a németül írott A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra a liberalizmus korabeli önreflexiójának és konzervatív átértelmezésének páratlanul érdekes darabja. Az akkori nemzetközi tendenciákkal szinkronban álló mű, azonos értékű a tizenkilencedik század nagy liberális teljesítményeivel. A másik, akit említhetnék, Lukács György.
– Róla ma nagyon nehéz beszélni…
– Erre mondja azt a társadalom-lélektan, hogy kognitív disszonancia: amikor egyszerre állnak fönn egymásnak ellentmondó tudattartalmaink. Egyrészt tudjuk róla, hogy az egyik, ha ugyan nem a legnagyobb magyar filozófus, másrészt kétségtelenül megátalkodott kommunista. Az egyik oldalon tehát a bölcseleti teljesítmény áll, az európai filozófia, az egzisztenciális kérdésekre adott reprezentatív válaszkísérletek kanonizált hagyománya. Ez a kánon voltaképp egy rövid névsor és egy kis könyvtár: Parmenidésztől Derridáig néhány, talán alig pár tucatnyi fontos európai filozófus műveinek a gyűjteménye. Ebben a kánonban talán egyetlen magyar név és egyetlen magyar könyvsorozat szerepel: Lukács György és a Lukács-művek. Lukács jelentős gondolkodó volt. Ma azt mondanánk, hogy elsősorban korai, tehát premarxista és korai marxista munkáival van jelen az említett könyvtárban. A lélek és a formák című esszégyűjteménye valószínűleg az egyik legelső egzisztencialista mű. A regény elmélete című, töredékben maradt Dosztojevszkij-monográfiája alighanem a szellemtörténeti irányzat legjelentősebb teljesítménye. Korai marxista cikkgyűjteménye, a Történelem és osztálytudat pedig a század egyik legjelentősebb filozófiai műve, és kétségtelenül a legmélyebb marxista bölcseleti munka, amely Marx óta megszületett. Olyan, amelyik alapvető hatást gyakorolt számos huszadik századi bölcselőre Heideggertől kezdve egészen a frankfurti iskola gondolkodóiig. A másik oldalról nézve azonban: Lukács harminchárom éves korában belépett a kommunista pártba, és attól kezdve lényegében minden cselekedetét és gondolatát a kommunista mozgalomnak rendelte alá. A kommün idején vöröskatonákat tizedelt meg, a koalíciós években a polgári kultúra hóhérának szerepét játszotta el, és az utolsó leheletéig kommunistának vallotta magát. Azt gondolta, ha csatlakozik a kommunista mozgalomhoz, akkor megváltja önmagát, és megváltja a világot. Az egzisztenciálisnak és a társadalminak ilyen közvetlen összekapcsolása roppant veszélyes, teljesen kiszolgáltatottá tesz a totalitarizmus csábításával szemben. Ebben az értelemben ő a sztálinizmusnak egyszerre volt ideológusa és kritikusa.
– Az első korszakából logikusan következett a marxista irány, vagy inkább törés van a korai és későbbi korszaka között?
– Érdekes kérdés, de messzire vezet a megválaszolása. Látszólag természetesen hatalmas törés ez. A gyakorlati élettől elzárkózó teoretikus hirtelen belép a gyakorlati életbe, a politikától idegenkedő esztéta elkötelezi magát a politika mellett. Akkori metafizikus társaságának, a Vasárnapi Körnek a tagjai nem is értik, hogyan válhatott egyik vasárnapról a másikra Saulusból Paulus, konzervatív polgárból radikális kommunista. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ez a döntés szervesen következik a korábbi fejlődéséből. A kommunizmus választása, mondhatnánk, az őt foglalkoztató elméleti-egzisztenciális kérdésekre adott gyakorlati-egzisztenciális válasz.
– Több meghatározó gondolkodóval előfordult, hogy életének bizonyos szakaszában valamilyen szélsőséges mozgalomhoz kapcsolódott.
– Hannah Arendt német származású jeles amerikai politikafilozófus mondja valahol, hogy a nagy rendszeralkotó gondolkodók ki vannak téve a zsarnokság veszélyének, talán egyedül Kant a kivétel. A nagy filozófia valóban mutat rokonságot a zsarnokival, a huszadik században kifejezetten a totalitarizmus irányába mentek el olyan filozófusok, mint például Heidegger és Lukács. A nagy totalitárius mozgalmak is, a nagy filozófiai rendszerek is tökéletesen megmagyarázni véltek mindent.
– A húszas–harmincas években észrevehető a rendszerekből való kiábrándulás. Talán ez a háttere portrégyűjteménye másik kedves hősének, Hamvas Bélának.
– Hamvas a húszas évek fontos európai áramlatának, a válságfilozófiának a követőjeként indult. A válságfilozófia valóban tudatosan törekszik a rendszerek dekonstruálására. Ebből az antiszisztematikus törekvésből fejlődött ki az az esszéfilozófia, amelyiknek Hamvas olyan kivételes színvonalú művelője lett. Esszéistának, esszéfilozófusnak mondjuk, holott intézményes kategóriákba csak nehezen beilleszthető személyiség: valahogy egyszerre látszik tudósnak, írónak és filozófusnak, közben meg talán nem minősíthető egyiknek sem. Tudós ugyan, mert a történelem előtti kultúrák, az ókortörténet vagy az orientalisztika különféle területeinek rendkívül mély ismerője, ugyanakkor lesújtó a véleménye az intézményesedett szaktudományokról. Író, hisz műveinek nagyobb hányada szépirodalmi munka, a magyar prózanyelvnek virtuóz használója, és nem író mégsem: az írást a megélt élet hitele nélkül nagyon kevésre tartja. Filozófus, akit a magyar filozófiatörténet becses alakjaként kell számon tartani, és akinek a teljesítménye kétségtelenül része a magyar filozófiatörténeti kánonnak, ám a filozófiával mint európai szellemi vállalkozással szemben szintén ellenérzéseket táplál. A válságfilozófiából fokozatosan egy új, szakrális metafizikát fejleszt ki, amely a hagyomány fogalmára épül. Ezt a hagyományt a történelem előtti emberiség valamiféle csodálatos tudásának tekinti: esszéistaként és bölcselőként azt a célt tűzi maga elé, hogy megjelenítse, feltámassza ennek az elsüllyedt tudásnak az óriáskontinensét. Megjelenik ugyan az életműsorozata, de valójában sem a tágabb értelemben vett magyar kultúrába, sem a magyar filozófiatörténetbe nem került be.
– Azért van ez, mert az egyes tudományterületek felől nézve értelmezhetetlen a tevékenysége? Tudjuk, számára az egyetemesség volt a kulcsfogalom.
– Szerintem ennek az intézményes szerep a legfőbb oka, amelyet betöltött, pontosabban, amelyet nem töltött be. Tudniillik kívülálló maradt egész életében. Nem csak a kommunizmus időszakára gondolok, amikor előbb földműveléssel próbálkozott, majd a korszak nagyobb dicsőségére segédmunkás meg raktáros lett. Már a két háború között sem az író-filozófus intézményes szerepét játszotta. Előbb újságíróként, majd évtizedekig könyvtárosként dolgozott.
– Érdekes felismerés volt számomra az ön portréit olvasva, hogy Hamvas és az őt később elhallgattató Lukács mennyire hasonló kérdésekkel foglalkoztak, mennyi közös vonást mutatott a világlátásuk munkásságuk korai szakaszában. A kommunista eszme mindkettőjük sorsát alapvetően befolyásolta, ahogy bizonyára minden jelentős magyar gondolkodóét. Föl lehet mérni, milyen károkat okozott az ideológiára való áttérés a magyar filozófiának?
– A kommunizmus tudvalévően ideokratikus berendezkedés. A politikai hatalom legitimációját a monopolhelyzetet élvező marxista–leninista ideológia teremti meg benne. Ez a marxista–leninista ideológia valójában néhány tucat tételre redukált dogmarendszer: revizionizmusként és tudománytalanságként bélyegzi meg, és ítéli el minden alternatíváját, így a magyar filozófiatörténeti hagyomány egészét is. Ennek az ideológiának a művelésére és terjesztésére ugyanakkor hatalmas intézményrendszer jön létre, amelynek a kiépítéséhez fel kell számolni a magyar filozófia régi intézményrendszerét. Figyelemre méltó, hogy noha a kiépített új intézmények működése nyomán megindul valamiféle működő filozófiai élet, valódi teljesítmények csak ennek az intézményrendszernek a margóján vagy egyenesen ezen kívül születnek meg.