Végtelen irodalom

Ezerkilencszáznyolcvankettő nyara. A képernyőn tar költőkoponya dereng. Portréfilm. Lázítóan hat a nyolcvanéves Illyés Gyula csöndes szava és a beszélgetőtárs „cinkossága”. Egy elsötétített panelszobában valaki akkor jegyzi meg az irodalomtörténész, kritikus nevét: Domokos Mátyás.

Az ön munkásságából sokak számára a „melléktermékek” is emlékezetesek.
– Nekem nem túl kellemes visszaemlékezni. Csak keserves módon kerülhetett adásba az a születésnapi film. Amikor a felvétel elkészült, a pártközpont illetékesei megnézték, és nem mertek dönteni. Szemügyre vették a Politikai Bizottságból is némelyek, s végül magcsonkították. Az eljárás igazi elszenvedője persze Illyés Gyula volt.
– Őróla utóbb, 2001 végén vitát szervezett a pesti bölcsészhallgatóknak. Hallgattak is, mint hírlik…
– Az volt a célom, hogy közeledvén Illyés születésének centenáriuma, ne kampányszerűen, 2002-ben, hanem a 99. születésnap tájékán beszélgessünk arról, de őszintén, ki miért kedveli vagy nem kedveli a néhai költőt. Hubay Miklós, Lator László, Somlyó György, Csicsery-Rónay István, Mácsai Pál és jómagam szinte vért izzadtunk a XX. századi magyar tanszék szemináriumán, hogy szóra bírjuk a hallgatókat. A tanszemélyzet is besegített. Ott voltunk két óráig, de a diákok nem szólaltak meg. Hasonlót tapasztaltam évtizedekkel korábban, amikor Petri György szamizdatszerzővé kezdett válni. Vele és Hajnóczy Péterrel kaptunk meghívást az Egyetemi Színpadra. A közönség jobbára csak BM-esekből állt, a színpadra is fölhallatszott a magnók surrogása.
– Levont mindebből valamilyen következtetést?
– Az a jó szándékú aggodalmam, hogy a budapesti egyetemen több évtizede ez a hallgatók egyik fő kérdése: „mi az a minimum, amellyel át lehet vészelni az egyetemet?” Nálunk, az Eötvös-kollégiumban 1947–48 körül a fordítottja volt a természetes. A maximum volt a minimum. Szemináriumi dolgozatomhoz például annyi anyagot olvastam el, mint manapság egy nagydoktori értekezéshez szokás, de még mindig úgy éreztem, hogy tisztábban kellene látnom a magyar preromantika korát.
– Gondolom, nem emiatt távolították el az Eötvös-kollégiumból.
– Ez a Rajk-perrel egy időben, 1949 őszén történt. Fönt már eldöntötték, hogy nincs szükség ilyen elitképző intézményre a proletárdiktatúrában. Első lépésben tisztogattak. Egy kollégiumi taggyűlésen, amelyen nem vettem részt, Lator Lászlót megfosztották a tagságától. Azt hozták fel ellene, hogy pesszimista világnézetet tükröző verseket ír, osztályidegen elem, zárkózott, csak egy barátja van, s jellemző módon az is én vagyok. Lementem az igazgatói irodába Lutter Tiborhoz, s azt mondtam, ha őt eltávolították miattam, nekem sincs helyem a kollégiumban. „Jól gondolja!” Néhány nap múlva megállapodtunk, melyik taggyűlésen kell ott lennem, hogy nyilvánosan zárjanak ki mint ellenséget, osztályidegent.
– Miért nem tudunk meg többet az életéről írásaiból?
– Ami az életben fontos lehet, az irodalomban még nem lesz önmagától fontos! Szerepemet Schöpflin Aladár gondolatával jellemezném: ha az élmény az életre vonatkozik, az írók regényt, verset, novellát, drámát írnak, ha az irodalomra, akkor meg esszét, kritikát, tanulmányt… Az utóbbi is lehet olyan forró, mint a szerelmi élmény. Ugyanakkor Eliottal vallom: a kritikusnak mindent kötelessége figyelembe venni egy mű teljesebb megértéséhez. Ehhez személyes emlékek is hozzásegíthetik őt s a továbbadás révén másokat.
– Pályája elején próbálkozott szépprózával, verssel?
– Valószínűleg az egyetlen vagyok a magyar irodalomban, aki soha életében nem írt verseket. Tizenkét éves koromban Makón került a kezembe egy Ady-összes; a költészete úgy megrázott, mint a villanyáram. Megéreztem, olyat én soha nem tudnék írni. És melyik kamasz szeretne egy második Gyóni Géza lenni? A prózaírás vágya megkísértett, de annak meg az idők nem kedveztek. E téren Móriczcal tartok: prózaíró az, aki az életet tovább tudja élni a papíron. Ám az én életkoromhoz képest igen hamar, 1948–49 folyamán, amikor elkezdhettem volna, az irodalmat a lenini meghatározás értelmében az egyetemes pártmunka részévé igyekeztek tenni. Kialakult az a helyzet, amelyet Weöres Sándor Le Journal című versében így jellemzett: „Amit tudok, hallgassam el.”
– Ez az oka annak is, hogy csaknem ötvenéves volt, amikor – 1977-ben – megjelent az első esszékötete?
– Igen. Addig jószerivel azt sem lehetett elmondani, mit jelent számomra általában egy regény, egy dráma vagy egy verseskönyv. Tóth Árpáddal szólva: én az irodalomban a lélek fényűzését láttam. Na most: ebbe belehazudni?!
– Ma hogyan látja az irodalmat, az igazit?
– Bennem még mindig az az „ómódi” meggyőződés él, hogy az irodalom a világ és a valóság – egybefoglaló szóval: a létezés – megértésének olyan lehetőségét kínálja, amilyet se a tudomány, se a vallás, se a filozófia. Miközben mindezekből hordoz elemeket magában. Szini Gyula azt írta esszéjében, amelyet a Nyugat első száma közölt: a történetek száma véges, az elmondásuk módja, lehetősége végtelen. Nos, ilyen értelemben az irodalom is végtelen, és kimeríthetetlen lehetősége a megismerésnek – függetlenül attól, hogyan kezeli a társadalom.
– Viszont értekezéseinek „igehirdetői” vonásuk is van: új szövegkörnyezetben ragyogtatnak fel idézeteket, fokozzák a kíváncsiságot az írók által teremtett szellemi értékek iránt.
– Jó volna, ha így lenne; de megmondom őszintén, nem törekszem arra, hogy megtérítsek bárkit is az irodalomnak. Tapasztalatom szerint erre az útra mindenkinek – ha van hozzá érzékenysége – magának kell rátalálnia. Más kérdés viszont, hogy az irodalom hatalma óriási. Emberi múltunk, létünk igazi térképét szerintem az irodalom rajzolta meg. E térkép, mint egy archetipikus motívumrendszer, beleivódik az emberiség kollektív lelkületébe. Az emberiség történetének valójában nincsenek kitüntetett pontjai. Csak a mi irodalom által formált történelmi tudatunkban tűnik kiemelt fontosságúnak Amerika felfedezése vagy a waterlooi csata ahhoz képest, hogy mi történt ugyanakkor, mondjuk, Batáviában. Ha nem írták volna meg őket művekben, nem is léteznének. De most már léteznek azok tudatában is, akik nem is olvasnak!
– Mégis: marad-e olvasótábor, ha a szétszélesztésén verseng a giccsipar és a vájt fülűek álirodalma?
– Csak azt mondhatom, hogy én „irodalomsoviniszta” vagyok, s a magyar irodalom napszámosának tudom magamat. Nekem ez a legfontosabb, ebben nőttem föl, erre tettem rá az életemet. Én csak gazdagodtam ettől a sokak szerint nem létező világtól.
– Taníthat-e minket az irodalom arra, hogy reménységgel haljunk meg?
– Kodály a fordítottját mondta, de lehet, hogy ő is idézte: segít élni. Szabó Lőrinc nyilván reménykedett az irodalom vigaszában, mert megkérte Devecseri Gábort, hogy napról napra olvassa föl neki fejezetenként az Odisszeát. Hogy ez valóban segített-e neki, nem tudhatjuk. De azt hallottam, talán Illyés Gyulától, hogy halála délelőttjén, amikor rövid időre visszanyerte az eszméletét, azt mondta az ágya körül álldogáló orvosoknak, hogy ha csak egy negyed órával is meg tudják hosszabbítani az életét, kötelességük ezt megtenni! S ez csak azt juttatja eszembe, amit megírt Szophoklész is, és egy szonettje utolsó sorában Weöres Sándor is: „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.”
– Aki az ön esszéit szereti, a kilencvenes években bőséggel szüretelhetett. Ez a szólásszabadságnak is köszönhető?
– A „meg sem szüntetve megőrzött” világ egyet valóban elhozott: a szabadságot. Ezt követte a művészeti élet sok szereplőjének keserves belső megtapasztalása: most kinyithatnám a számat, de maradt-e még mondanivalóm? Nekem azért van, mert ott az örökös témám, a magyar irodalom.
– Hajnali józanság című könyve tartalmazza azt az 1991-es tanulmányát is, amelyben megállapítja: a XX. század második felének maradandó érvényű nagyregényei, nagy látószögű, összefoglaló ábrázolásai nemigen születtek meg. Tíz év elteltével lát-e reményt a pótlásra?
– A „létezett szocializmus” évtizedeiben minden jóravaló szellemben kialakult egyfajta ellenállás az irodalompolitikai követelményrendszerrel szemben. Viszont az a magatartás, hogy „nem adom el magamat, megőrzöm magamat”, nem helyettesíti a műveket. A puszta tagadásból nem lehet szellemileg termékeny módon megélni. S amit az ember idejében nem végez el, félő, hogy nem végzi el soha. Persze mi az idejében? Bár a regény, a próza, amint Stendhal állította, természetes hivatása szerint „az élet vándorló tükre”, az e tükörben vándorló élet mégsem naptári egyidejűséggel jelenik meg. Amit az író megél vagy lát, azt egy belső értelmezőmunka követi. Ennek az idejét nem lehet előre kiszámítani. Másfelől az irodalmi divatok csábítása sem jó hatás.
– Néha kacagtatóan „megkardlapozza” a magyar posztmodern híveit. Teheti, megvan hozzá a filozófiai jártassága.
– Nem is annyira az elméleti konstrukció zavar. Azért igyekeztem megmutatni a lila ködgomolyok mögötti kapitális közhelyeket, mert úgy érzékeltem, hogy a régi irodalompolitika új mutációja jön létre az effajta elméletekkel, anélkül hogy alkotóik annak személy szerint a képviselői volnának. Két-három író nevét forgatják, a többi mintha nem is létezne. Ha létrejönnek ilyen kánonok s a hozzájuk kapcsolódó üzletipar, akkor az e kánonokra való hivatkozással, a „tudomány” tekintélyével bárkitől meg lehet vonni a szellemi élet jogát! Csak ezért szóltam.
– Nem kell tehát kényszeresen, újra meg újra nekiülni az olvashatatlanságukkal kérkedő műveknek?
– A nyugati posztmodern ideológiák eredetileg arról szóltak, hogy az összes neo-, transz- stb. avantgárd zsákutcába jutása után végre nyerjük vissza a „mindent lehet” teljes körű szabadságát. Lehessen játékos fölénynyel, rejtetten hivatkozni, utalni bármire az egyetemes kultúra teljes hagyományából. Ám a reflexiók, vendégszövegek beemelése a műbe, a rafinált visszhangkeltés széles intellektuális horizontot, műveltséget igényel. Ez az, amivel a magyar posztmodern szöveggyárosai sajnos nemigen rendelkeznek! Hiába tolnak ide egy Steinway zongorát, ha nem ismerem a hétoktávnyi billentyűzetben rejlő végtelen zenei lehetőséget, magyarán: nem tudok zongorázni, abból csak macskazene lesz.
– Hetvennégy évesen sem fárad bele a könyvek, könyvsorozatok szerkesztésébe?
– A Nap Kiadó gondozásában 1996 óta megjelenő két sorozat, az In Memoriam és az Emlékezet, amelyeknek sorozatszerkesztője vagyok, szívügyem. Az egy-egy XX. századi kiemelkedő írónk munkásságát elemző esszék, kritikák összegyűjtésével egyfajta írói irodalomtörténetet komponálunk. Azt mutatjuk meg, hogyan látta kora és utókora a pályatársak írásai alapján Karinthy Frigyest, Radnóti Miklóst vagy Németh Lászlót, s még sorolhatnám. A tudományos megközelítéssel szemben az irodalom önszemléletét adjuk így közre. A két sorozatban eddig huszonhat kötet jelent meg.
– Sajnos nem maradt idő és hely arra, hogy személyes írói ismeretségeiről, anekdotákról faggassam.
– Nem is jutnánk a végére, mert az írók mellett a kor jóformán valamennyi dilettánsát is megismertem. Például Csesztvei Dobos Gyulát, az elcsapott ’19-es vörös jegyzőt – így írta alá a műveit –, aki efféle kétsorosokban jeleskedett: „A denevér csupa bőr, / Nincsen rajta semmi szőr.” Vagy ott van Szirbik Antal, aki Makón is járt… Egyik versét kinyomtatta szórólapokra, kiállt a város határába a csordajárásra, s mikor este hazafelé tartott a csorda, minden tehén szarvára rátűzött egy példányt. Azok aztán szétvitték az egész városba a „költeményt”.

Domokos Mátyás író, kritikus 1928-ban született Gyulán. Felmenői mindkét ágon erdélyi reformátusok, részint kisnemesek, részint a parasztságból tanulással fölemelkedett jogászok, vízmérnökök. Három–tizennyolc éves kora között Makón élt. Egyetemi tanulmányait Szegeden, a budapesti Eötvös-kollégiumban és a tudományegyetem bölcsészkarán végezte magyar–német–filozófia szakon. 1953–92 között a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős, illetve főszerkesztője, 1992-től a Századvég, illetve az Osiris Kiadó irodalmi vezetője. Tizenkét könyv szerzője. Munkásságának elismerései: A Művészeti Alap irodalmi díja, József Attila-díj, Déry Tibor-jutalom, Illés Endre-díj, az Év Könyve jutalom, Széchenyi-díj, Kosztolányi Dezső-díj, Nemes Nagy Ágnes-díj, Magyar Örökség díj.