Visegrád ereje

Meglepte, sőt több jelből ítélve kissé fel is ingerelte az Európai Bizottságot, hogy a tagjelöltek – elsősorban a legrégebben előszobázó visegrádiak – kemény elutasítással fogadták az uniós támogatások csatlakozás utáni elosztására tett javaslatot. A csalódottságra természetesen számítottak, hiszen azt azért Brüsszelben sem gondolták, hogy bárki is lelkesedni fog azután, ha cinikus módon előre másodosztályúvá nyilvánítják. Prodiék, az adakozók gőgösségével azonban azt hitték, hogy a „huszonöt százalék azért mégiscsak több a semminél” típusú magyarázatokkal lecsillapíthatják a „szegények” háborgását.
Tévedtek. A térség jó tanulói tíz év alatt ugyanis megtanulták a leckét. Prágában, Varsóban vagy Budapesten elhitték, amit annyiszor hallhattak már a brüsszeliektől, hogy a klub, amelynek tagjai kívánnak lenni, az egyenlő bánásmód elve szerint működik. Így, mint a hét végi rendkívüli kormányülés után Martonyi János külügyminiszter is fogalmazott, „nem kérünk többet, mint ami az egyenlő versenyfeltételekből következik, de nem is tudunk annál kevesebbet elfogadni. Bízunk mezőgazdaságunk, iparunk, szolgáltatásaink versenyképességében, de nem hátrányos feltételek mellett, lejtős pályán ugyanis nem tudunk játszani”. Hasonló öntudatossággal utasította el a „másodosztályú tagság” lehetőségét Milos Zeman cseh vagy Leszek Miller lengyel kormányfő is. Mert ők még hisznek, hinni szeretnének az európai álomban, a kontinens megosztottságának felszámolásában, abban, hogy földrészünk e szerencsétlenebb sorsú felén az ennek érdekében hozott nem kevés áldozat meghozza gyümölcsét, a fejlett országok vezetői pedig komolyan átérzik történelmi felelősségüket.
A tagjelöltek élcsoportjába tartozó visegrádiak kiábrándultsága, elkeseredett dühe most azért is szembetűnőbb, mert a tízesre duzzasztott bővítési kör jó néhány tagjánál többet tettek le eddig az asztalra. Ezenkívül tisztában vannak azzal is, hogy nemcsak nekik van szükségük az unióra, hanem a fejlett országoknak is rájuk. Tudják, hogy nemcsak kapnak, de adnak is. Első lépcsőként önmagukat, miközben ugródeszkaként szolgálnak a keleti gazdasági terjeszkedés felé is. Ez a jó hatvanmilliós piac újabb lendületet adhat a kifáradó, így előre menekülő nyugati tőkének. A mostani fukarság ezek után már csak azért is érthetetlen, mert ehhez az álomhoz, az erős, a világban is versenyképes Európa megteremtéséhez elengedhetetlen a benne lévő erőtartalékok kihasználása. Az új térségek bekapcsolásához pedig az infrastrukturális beruházások is kellenek. Ennek a régiónak a geopolitikai középpontjában állnak a visegrádi országok, a Baltikumtól Szlovéniáig terjedő, csatlakozásra váró országok alkotta térség pedig már középtávon jóval jelentősebb annál, minthogy a mostanihoz hasonló kisstílűséggel bánjanak vele. Joggal érzik tehát – különböző hangsúllyal, de egyöntetűen – méltatlannak e tíz ország mindegyikében, hogy miközben ők mindenáron szeretnének bejutni az EU-ba, addig az unió önző módon inkább csak a távolságot igyekszik tartani, vezetői pedig felbátorítva érzik magukat, hogy drákói szigorral írják elő a feltételeket. Ezek után aztán nem csodálkozhatnak Brüsszelben sem, hogy az uniós stílust legjobban ellesőket a kiábrándító ébredés rádöbbentette, hogy nekik nem egymás ellen, hanem összefogva kell játszaniuk, hiszen így érvényesíthetik leghatékonyabban érdekeiket. E felismerés leglátványosabb jele, hogy a közös lobbizáshoz legjobb alapokkal bíró visegrádiak most összezárják soraikat. Paradox módon, akaratán kívül éppen a rövidlátó uniós politika ad tehát igazi lökést ennek a sokszor kiürülni látszó, inkább szimbolikussá váló együttműködésnek. Most azonban a keretekhez itt a megfelelő tartalom, a közös érdek, az alkupozíciók javításának szükségessége, amihez immár figyelemre méltó módon Prága is teljes mellszélességgel zárkózik fel. Ez pedig az adottságok mellett igazi erőt jelent, amellyel Brüsszelnek is számolnia kell.