Vízibukfenc

Magyarországon minden tizedik újszülött átmeneti vagy tartós rehabilitációra szorul. A sérült, esetleg kommunikációképtelen gyerekek jóval többet fognak fel a világból, mint azt feltételeznénk róluk. A Gézengúz Alapítvány – tudományos módszerek szintézisét alkalmazva – nemcsak rajtuk, hanem a lelki és fizikai tehertől megroskadt szülőkön is segít. Az alapítvány tervbe vette egy budakalászi rehabilitációs centrum létesítését, az építkezést azonban viták kísérik.

A légutak lezárulnak bemerüléskor, a csecsemők otthonosan viselkednek a víz alatt. Játékok vannak odalent, karikákat kell pálcára fűzni. Nyitott szemmel, mosolyogva úszkálnak az apróságok; én ugyan be nem tenném húsz centinél mélyebb vízbe a kisfiamat, de az igazgatónő, Schultheisz Judit azt mondja, az anyaméhben is vízben van, forgolódik, bukfencezik, harmonikus mozgást végez a magzat, s odakint még hónapokig megmarad ösztöneiben a vízzel való kapcsolat. Ez a mozgásharmónia aztán átadja helyét a szárazföldi mozgás ösztöneinek; a vízireflex nem tartható fenn, végül is nem vagyunk vízilények. A gyerekeknek a vízben javul az egyensúlyérzékük, s így „előképzést” kapnak a szárazföldi mozgáshoz.
Húzzunk papucsot, mutat az asszisztensnő a fehér szőrlábbelikre. Csoszogunk a pévécés folyosón a nagy békásmegyeri bölcsődében; itt körülbelül százhetven négyzetmétert használhat – az önkormányzat jóvoltából – a Gézengúz Alapítvány. A legtöbb gondozott központi idegrendszeri sérüléssel született, sokan mozgás- és kommunikációképtelenek. Veszélyeztetett fejlődésű csecsemőknél, például koraszülöttek esetén, megelőző jellegű terápiát alkalmaz a Gézengúz. Enyhébb ortopédiai jellegű problémákkal is hoznak ide gyermekeket. A kis páciensek szakorvosi beutalóval kerülnek az alapítványhoz, ahol a szakemberek a terápia formáját és ütemezését egyeztetik a szülőkkel.
Ha súlyosan sérült gyerek érkezik a családba, a szülők általában tehetetlenek és kétségbeesettek. Sokan döntenek úgy, hogy intézetbe adják a gyereket. Magyarországon a testi-szellemi fogyatékosok gondozása legtöbbször azt jelenti, hogy a gyermeket gyengéden egy rácsos ágyba helyezik, s aztán ott éli le az életét. Időben kap enni, tisztába rakják, vasárnaponként meglátogatják a szülők, aztán kisírt szemekkel és mázsás bűntudattal hazamennek.

A fogyatékos gyerekek pedig aktív részesei lehetnek a család életének, képesek válaszolni, kifejezni az igényeiket, tehát emberek, akiket emberi méltóság illet – állítja Schultheisz Judit. Csak a rehabilitáció során, s nem ránézésre dönthető el, hogy pontosan milyen mértékben gyógyítható egy sérült gyerek. A Gézengúz tíz éve alatt a gondozottak hatvan százaléka integrálhatóvá vált. Persze a statisztikákkal óvatosan kell bánni – mondja az igazgatónő –, hiszen minden terápiás eredmény több tényezőtől függ. S minden évben más a súlyosan, halmozottan sérült gyermekek aránya, akiknél nem az integráció az elsődleges cél. Az igazgatónő kislánya 1986-ban felkarbénulással született. A gyermekorvos – sorra járva a rehabilitációt vállaló intézményeket – azt tapasztalta, hogy ezek különbözőképpen gondolkodnak a gyógyításról, és a szemléletek harcban állnak egymással. A legtöbb módszer, bár kiváló eredményekhez vezet, csak részfunkciókat kezel; a módszerek gyakran elemeire bontják a problémát. A gyermekorvos úgy döntött, megkeresi az arra érdemes módszerek eredőjét, az egyeztetési pontokat, hogy a problémák komplex egészként legyenek kezelhetők. A Gézengúznál gyermekorvos, gyermekneurológus, ortopéd szakorvos, szakpszichológus, gyógypedagógus, gyógytornász, logopédus, úszószakedző szakemberek dolgoznak együtt, öszesen huszonkilencen. Ma már Európa és a világ több országában figyelemmel kísérik az alapítvány munkáját, az intézmény szakembereit nemzetközi szimpóziumokra, kiállításokra, konferenciákra hívják, és külföldi szakfolyóiratok is igényt tartanak publikációikra.
A folyosóról nagy üvegablakon át az egyik játszóterembe látni; garmadával a speciális játékok, mászóeszközök, kötélhágcsók, színes játékkavalkád. Most senki más nincs itt, csak H. Anna, a négyéves kicsi lány, aki néhány hónapos korában, teljesen mozgásképtelenül kezdte a terápiát. Anna szöszke, mosolygós, csillogó szemű. Képes tudatos mozdulatokra, jelez, sőt szól, ha problémája van. A föléje hajló gyógytornásznő szelíden becézgeti; behelyezi egy billegős, forgathatós kosárba, mondókát szaval neki – a gyerek láthatóan élvezi a helyzetet. Anna önmagát is körbe tudja forgatni a kosárban. Édesanyja néhány lépésre áll, örül, mikor mondom, milyen szép és okos a kislány. Iskolába fog menni, feleli. Csodálkozva nézek rá. Hisz benne, magyarázza.
– ’95-ben vezettük be a családterápiát, ami a munkánk egyik legfontosabb pillére. Rájöttünk ugyanis egy amúgy egyszerű dologra – mondja Schultheisz doktornő –, arra, hogy a gyerekek a szülőkkel pszichoszociális egységet képeznek, és együtt kell kezelni őket. Attól, hogy a gyermeke fogyatékkal született, a szülő is lebénul lelkileg, és ez visszahat a gyerekre. A szülők is összejárnak, s létezik egy Batyu program nevű terápiás gyakorlat, melynek keretében mindenki előszedheti és kipakolhatja a problémákkal, gondokkal, félelmekkel rakott csomagját, és ezeket együtt megbeszéljük. A védőnőnk kétszázötven családdal tart kapcsolatot. Ez persze csak úgy működik, ha az ember „odateszi magát”. Ő odatette, mert szintén sérült gyereke van, és tudja, hogy ez milyen sok szorongást, önvádat jelent. Egyébként az egészséges gyerekekkel együtt tartjuk a csoportos hidroterápiás foglalkozásokat, és a bölcsődében is szeretnénk gyakrabban összeereszteni a gyerekeket. Legyen számukra normális dolog, hogy léteznek sérült emberek, akiktől nem kell iszonyodni, akiket meg lehet simogatni, meg is lehet szeretni.
Egy gyakorlat során a víz alatt az egészségesek és a sérültek szülei egymásnak úsztatják át a gyermekeiket. A családterápia jótékony hatása az is, hogy az alapítványnyal kapcsolatba lépett családoknál alig fordult elő válás.
Az igazgatónő szerint a szülők részvétele a terápiában identitásuk erősödéséhez vezet, megnő a közösségi aktivitás – jobban átélik, hogy egymásra vannak utalva.
A gyógytornásznő lassan kiborítja a kosarat. Anna a könyökére érkezik, és türelmes, hosszú nógatásra megteszi az első mászó mozdulatokat.
– Ez kitartó munkát igényel – mondja Schultheisz doktornő –, amelynek során egy napot sem szabad kihagyni. A foglalkozások ötvenpercesek. A szülőt betanítjuk az otthoni terápiára. Épp a foglalkozások során derül ki az a döbbenetes igazság, hogy a sérült gyerek jóval többet ért, mint amennyit mi gondolnánk róla, csak nem tudja magát kifejezni, s ha erre nem tanítjuk meg, megmarad a teste börtönében, tehetetlenül összezárva az érzéseivel, gondolataival. A foglalkozások során növekszik a gyerek kudarctűrése is, arra tanítjuk, hogy ne adja fel, kezdje mindig újra, és csinálja végig, amit elkezdett. Ugyanakkor vigyázunk, hogy öröm legyen számára minden, ami itt történik. Minden gyerek esetében személyre szabott programot dolgozunk ki. Hetente kétszer tartunk csoportos foglalkozásokat.

Egy másik helyiségbe, az „érzékszobába” megyünk, ahol figyelemfejlesztő foglalkozásokat tartanak. Párologtatógép leheli be narancs- és mentaillattal a helyiséget, a padlón villámló üveggömb, üveglapok között cikázó színes buborékrengeteg, hangszerek. A kislány elbűvölten figyel, sutácska mozdulatokkal tapogatja az üvegtárgyakat, és a foglalkozás csúcspontjaként kétszer ráüt a csörgődobra. Csillog a szeme, nyála fénylő csíkban szivárog az állára. Tavaly még a tenyerét sem tudta kinyitni, mondja az édesanya.
– Van testvére? – kérdem.
– Nincs és nem is lesz – siet a válasszal az anyuka. – Miből? Minden drága, ami vele kapcsolatos.
– Nem táplálnak olykor túl vérmes reményeket a szülők? – kérdem Schultheisz doktornőt, amikor négyszemközt maradunk.
– Előfordul. Mi arra törekszünk, hogy reálisan lássák a lehetőségeket, de erre nem mindenki hajlandó. Van, akinek nincs füle a hallásra. A szülőnek meg kell küzdenie azért, hogy elfogadja a valóságot. Van, akinél ez hosszú folyamat.
– Mennyit fizetnek a szülők a terápiáért?
– Ez változó. Alapítványi támogatás formájában fogadunk el adományokat, mindenkitől a képességei szerint. Anna szülei nehéz anyagi helyzetben vannak, ezért velük ingyen foglalkozunk. A két Gézengúz-központ – a győri és a budapesti – évente átlagosan kétszázötven gyerek szakvizsgálatát végzi, és háromszázötven családban látja el a rászorulók terápiáját. Ez évi negyvenötmillió forintba kerül, aminek nagyobb részét az Egészségügyi Minisztérium által nyújtott támogatásból, kisebb részét állami támogatásból és az egy százalékokból – kiemelten közhasznú alapítvány vagyunk – és pályázatokból tudjuk előteremteni.
Az alapítvány tervei közt első helyet foglal el egy csecsemő- és kisgyermek-rehabilitációs központ létrehozása Budakalászon. A beruházáshoz a Budakalászi Önkormányzat biztosított 5500 négyzetméteres telket az Omszki-tó közelében. Az Egészségügyi Minisztérium a teljes költség tíz százalékával támogatja az alapítványt, a Szociális és Családügyi Minisztérium is jelentős segítséget nyújt. Tavalyelőtt került sor az ünnepélyes alapkőletételre, Gógl Árpád részvételével.

Budakalászon elterjedt, hogy az alapítvány mélyen ár alatt megvásárolja az övével szomszédos telket is az önkormányzattól, s azon lakóparkot épít. A lakópark ellen tiltakozáshullám indult, a természeti környezet megbontására hivatkozva. Egyébként a tó túloldalán egy multinacionális cég bevásárlóközpontot épít, amelynek természetkárosító hatása egy lakóparkéval összemérhetetlen.
Mint megtudtuk, az alapítvány pénzügyi forrásai az építkezés megkezdése után kiapadtak, ám nemrégiben egy magáncég felajánlotta, hogy segítséget nyújt, illetve befejezi az építkezést. A dán érdekeltségű beruházó – amely a szomszédban lakóparkot épít – feltétele viszont az, hogy a Gézengúz a tervezettnél kisebb méretű létesítményt hozzon létre, és segítsen abban, hogy az önkormányzattól hatvanmillió forintért megvásárolhassa az alapítványnak átadott telek mintegy négyötödét, egy rendezetlen földterületet, szintén lakópark céljára. Mivel a Gézengúz más lehetőséget nem látott a rehabilitációs centrum megvalósulására, beleegyezett, hogy együttműködési megállapodás keretében, a dán céggel közösen lépjen föl az önkormányzatnál. A budakalászi képviselő-testületben heves vitákat kavart az ajánlat, s végül annak elfogadásáról született döntés.
– Ez a döntés azonban még nem kötelez semmire – állítja Dévai Ferenc képviselő, a népjóléti bizottság elnöke, aki szerint etikai kérdés, hogy mennyit lehet erre a célra fordítani a település vagyonából. A hatezer négyzetméteres területet eredetileg ötven évre adta át az önkormányzat az alapítványnak, amely ennek fejében megígérte, hogy a megépülő intézmény medencéjében a falu óvodásainak és iskolásainak – mintegy ezer gyermekről van szó – úszásoktatást lehet majd tartani. (A NAT az úszásoktatást előírja, de a Dunakanyar kapujaként emlegetett községben ehhez máig sincsenek meg a feltételek.) A helyi egészségügyi ellátás fejlesztésére is igen kevés forrás áll rendelkezésre, ismertette a képviselő. A képviselő szerint mindez ígéret maradt, hiszen az új variáció szerinti, kisebb épületben csupán egy 12,5 x 6 méteres medencét alakítanak ki. A bizottsági elnök hangoztatja, hogy a budakalásziak eleve nem akartak lakóparkokat – a falujelleg megőrzése fontosabb számukra, hiszen a lakóparkoknak esztétikai és szociológiai hátrányai is vannak.
Ezzel szemben Kulin Sándor polgármester közölte: a döntés nemcsak megszületett, hanem további megerősítést is kapott a képviselő-testület részéről. A polgármester dokumentumokkal tudja igazolni, hogy a bizottsági elnök aggodalmai alaptalanok. Az eredeti megállapodás egyébként nem tartalmazott előírást a medence méretére vonatkozólag. S igaz, hogy viszonylag kis méretű tanuszoda lesz Budakalászon, de tanuszoda, amelyről még a Dévai Ferenc által felkért szakértő is azt állapította meg, hogy alkalmas az úszásoktatásra – a hetven négyzetméteres vízfelületet egyszerre harminc gyerek veheti igénybe, ám húszasával fognak úszni a budakalászi gyerekek, heti huszonöt órában. Az építendő lakópark pedig nem lakópark, hanem tájba illő, parkosított lakóövezet, közölte a polgármester. Az építkezés és a vita lapzártánkkor is folyik.
(A Lion’s Prizma Club február 2-án a margitszigeti nagyszállóban rendezi a gyertyaszentelő bált, melynek nettó bevételét a Gézengúz Alapítvány javára utalja át. Az est fővédnöke Mikola István egészségügy-miniszter.)