Lengyelországban kilencvenöt kilométernyi hosszú polcon sorakoznak a szocializmus alatt megfigyeltek iratai, Kelet-Németországban eddig kétmillióan nézhettek bele a dossziéikba, Csehországban utánajárnak a történteknek, és már több mint száz ember ellen indult eljárás. A valamikori keleti tömb országai közül hétben hoztak létre intézményt a „történelmi félmúlt” állambiztonsági iratainak kezelésére. Vezetőik a múlt héten találkoztak először, hogy megosszák a szovjet modell működéséről szerzett tragikus tapasztalataikat. A megbeszélések után sajtótájékoztatót tartottak, és rendelkezésünkre bocsátották előadásaik írásban rögzített változatát.
Már önmagában is érdekes, hogy a magyar kezdeményezők kiket hívhattak meg a konferenciára, hiszen az egykori kommunista tömb országai közül Ukrajnában, Oroszországban, Jugoszláviában és Albániában máig nem hoztak létre hasonló intézményeket.
A Stasi iratait felügyelő szövetségi biztos, Marianne Birthler bátran meg merte fogalmazni: nem igazolódott be az az aggodalom, hogy az ügynökök valódi nevének kiadása veszélyeztetheti Németország jogbékéjét. Az intézményhez havonta tízezernyi kérelem érkezik, s eddig több mint kétmillió német volt kíváncsi rá, hogy ki és mikor súgta be az „átkosban”. A több helyről érkező, rendezetlen, ezer meg ezer zsákban hozott irathalom rendezésének 1991 végén foghattak neki, ugyanis ekkor lépett hatályba a Stasi iratairól szóló törvény. A jogszabály lehetővé tette a megfigyeltek (vagy azok családtagjai) számára a dossziéik megtekintését, az érdeklődőknek a kutatást az adatbázisokban, és előírta a politika, valamint a közszolgálat területén dolgozók átvilágítását. Sőt az egykori titkosszolgálat tagjai is beletekinthetnek a személyzeti vagy káderlapjaikba, ám az általuk készített ügynöki jelentésekbe már nem, nehogy az egykori munkatársak ismételten titkos információk birtokába jussanak.
Az átvilágítás azt szolgálja, hogy tiszta maradjon a közélet, ezért volt informátor vagy Stasi-munkatárs nem kerülhet fontos beosztásba a rendszerváltás óta. Ezt azért is fontosnak tartották, hogy senki ne legyen zsarolható a múltjával. A korszerű technika, a rendelkezésre álló jelentős anyagi források és a két és fél ezer munkatárs (!) szorgalma ellenére az iratok alig kétharmadát sikerült feldolgozni, miközben több ezer zsáknyi szétszaggatott iratot is restaurálni kellene. A Stasi archívumában a dossziékon kívül negyvenmillió katalóguslap és jelentős fénykép-, hang- és videóanyag is található. Az intézmény feladatai közé tartozik a nyilvánosság informálása is, ezért vándorkiállításokat szerveznek, és publikációkat jelentetnek meg a kutatások eredményeiről.
A lengyelek hasonló szervezete, a Nemzeti Emlékezet Intézete csak 1998 végén jött létre, és az 1944. július 22-től 1989. december 31-ig tartó időszakban készített állambiztonsági dokumentumokat kezeli. A lengyel nemzet ellen elkövetett bűncselekmények üldözésére alakult bizottság nyomozati jogkörrel rendelkezik, és a nemzetiszocialisták visszaéléseinek ügyében is kutat. A korábban különböző intézményekben tárolt dokumentumokat mind ide gyűjtötték, ezzel megkönnyítették a kutatók munkáját.
A kilencvenötezer folyóméternyi levéltári állomány tavaly óta hozzáférhető az igaztalanul megvádolt személyek és a történészek számára, de használható tudományos és publicisztikai célokra is. Az átvilágítási bíróságok innen kapják a döntésükhöz szükséges anyagot, és sokan fordulnak hozzájuk visszahonosítási ügyben is. Az általuk kiadott igazolások alapján az érintettek például a Lengyel–Német Megbékélési Alapítvány támogatásában részesülhetnek. A Nemzeti Emlékezet Intézete, akárcsak a német testvérintézmény, foglalkozik könyvkiadással és köznevelési tevékenységgel is, képviseleteinek területi hatásköre azonos a kerületi bíróságokéval. Nagyon érdekes a lengyel átvilágítási gyakorlat: az állami munkahelyeken a jelöltnek nyilatkoznia kell, hogy volt-e valaha az államvédelem munkatársa vagy informátora. Igenlő válasza nem jelenti azt, hogy nem alkalmazhatják, ám ha letagadja múltját, és az esetleges későbbi átvilágítás során lebukik, akkor tíz évig nem alkalmazhatják közpénzen működő munkahelyen.
Csehországban két intézmény is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A Kommunizmus Bűncselekményeit Dokumentáló és Kivizsgáló Hivatal hét éve alakult, szervezetileg az ország nyomozóhivatalába tagolódik. Hatáskörét a belügyi törvény szabályozza; az 1948 és 1989 között keletkezett iratokra figyel. Minden olyan ügyben vizsgálatot indít, amely nem egyeztethető össze a mai demokratikus állam alapelveivel, például azokban az esetekben, amikor politikai okokból nem született jogerős ítélet, vagy amikor jogszerűtlenül jártak el az ellenállókkal szemben. Máig nyolcvankét bűnügyben indítottak eljárást, ez összesen százhetven személyt érint. Hetvenegy ügyben (közel száz személy érintettségével) vádemelési javaslatot tettek. A bíróságok eddig harmincöt személy bűnösségét állapították meg, köztük egykori állambiztonságiak, ügyvédek, bírák találhatók, de volt már határőr és orvos vádlottjuk is.
Munkájukat nehezíti, hogy az állambiztonságiak már ötvenötben elkezdték a dokumentumok megsemmisítését (húsz évnél tovább csak a különösen fontos dossziékat őrizték, a hetven évnél idősebb személyek iratait automatikusan felszámolták), s az eltüntetőmunka ’88–89-ben iparszerűen zajlott, emiatt most több személy ellen is eljárás folyik. Csehországban különben kötelező az átvilágítás az államigazgatásban dolgozók, valamint a fegyveres testületek tagjai és bizonyos vállalkozók esetében (ilyenek például a fegyver-, lőszer- és robbanóanyag-kereskedők). A politikusok esetében az illető párt dönt arról, hogy ellenőrzi-e tagjai és vezetői múltját. A hivatal vezetője, Irenej Kratochvil alezredes szomorúan mondta: „Munkánk során állandóan beleütközünk a közvélemény feledékenységébe, saját történelme iránti érdektelenségébe, az emberek egoizmusába, a történtek bűntudatos elhallgatásába és egyesek rosszindulatába.” Kiállításaik közül a legnagyobb sikert a Nem csak a falaknak volt fülük című jelentette, amely az operatív technika törvénytelen alkalmazásait mutatta be. A másik érintett cseh intézmény a belügyminisztérium irattára: itt közel háromezer aktát őriznek, amelyek oldalszáma meghaladja a félmilliót. Vizsgálják az intézményi nyilvántartásokat is, ezekből már több mint egymillió oldalt dolgoztak fel. Az intézmény inkább az egykori állambiztonság tevékenységét kutatja, 1997 óta mégis négyszáz személynek tették lehetővé, hogy megnézze a dossziéját. A hivatal vezetőjének véleménye szerint a kommunista rendszer Csehszlovákiában nagyon jól átgondolt és igen hatékony elnyomó jogrendet épített ki, így felmerül a „jogászok árulásának” kérdése is.
Szlovákiában csak a Csehországtól való különválás után alakulhatott meg a Kommunista Bűncselekmények Dokumentumtára, ám az is jókora késéssel, mert a Szlovák Köztársaság 1993-as megalakulása után (annak ellenére, hogy a szlovák Nemzeti Tanács már 1991-ben külön törvényben rendelkezett a második világháború után a szovjet gulagokra hurcolt személyek, valamint az 1948 és 1953 között az állami vagy a pártszervek határozata nyomán a házukból kiűzött személyek kártalanításáról) megfeneklettek a kommunista diktatúra feldolgozására irányuló törekvések. A szlovák belügyminisztérium ugyanis azt állította, hogy „nem állnak rendelkezésre a munka elvégzésének feltételei”. Az átvilágítási törvény tehát érvényben volt, de nem alkalmazták a gyakorlatban. Az archívumok eközben átkerültek a Szlovák Információs Szolgálat adatbázisába, így ma is csak a bíróságok férnek hozzájuk. Magánszemélyek nem tekinthetnek az iratokba, s eleddig egyetlen büntetőeljárást sem kezdeményeztek a múltban elkövetett bűnökért.
Az 1999 végén létrehozott hivatal két munkatárssal kezdte meg munkáját, tavaly egy polgári szolgálatos sorkatona is csatlakozhatott hozzájuk erősítésnek. Munkájuk jelentős részét a polgárok kárpótlási és vagyon-visszaszerzési kérelmeinek feldolgozása teszi ki. Két év alatt összesen három alkalommal kezdeményeztek vizsgálatot, minden esetben a határon történt egykori incidensek ügyében. Marian Gula igazgató szerint tragikomikus a szlovák átvilágítások ügye: 1992 előtt ugyanis Csehszlovákiában nyilvánosságra hoztak mindenféle ügynöklistákat, s az azokon szereplők most arra kérik a hivatalt, hogy igazolja: nem voltak ügynökök. Azt azonban mindenki tudja, hogy a hivatal nem adhat ki ilyen igazolást.
A román Securitate dokumentumait vizsgáló nemzeti bizottság minden olyan polgárnak köteles információt kiadni a saját dossziéjáról, aki 1945-től 1989-ig legalább egy napig román állampolgár volt. Irataikról másolatot is kaphatnak, ám ezekben kitakarják az esetleges harmadik személyek neveit. Hivatalból el kell végezniük egyes közéleti szereplők átvilágítását (a törvény vagy harmincféle munkakör esetében írja elő a lusztrációt, köztük az ország elnöke, kormányfője, a parlament és az akadémia tagjai, az egyházak vezetői, valamint a legnépesebb kategória, az úgynevezett forradalmárigazolvánnyal rendelkezők esetében). A rostán fennakadókat csak a közélet büntetheti, ezért a folyamatnak inkább morális jelentősége van, a hivatal csak annyit tehet, hogy nyilvánosságra hozza az érintettek névsorát. Kétéves működése így is hatalmas viharokat kavart. Az intézmény vezetője, Gheorghe Onisoru lapunk kérdésére válaszolva elmondta: jelenleg a törvény nem ad módot arra, hogy a diktatúra alatt Romániában megfigyelt magyar állampolgárok betekintsenek dossziéjukba. Kutatói engedéllyel esetenként lehetővé teszik, hogy külfödiek is belenézzenek az archívumokba, ám ez esetben kitakarják a személyes adatokat. A hivatal kezdeményezte a törvényhozásnál, hogy ne csak a valamikori és jelenlegi román állampolgárok, hanem mások is megismerhessék a saját iratcsomójuk tartalmát, ám egyelőre nincs napirenden a törvénymódosítás. Az igazgató nem tudott pontos adatot mondani arra vonatkozóan, hogy a romániai magyarok közül arányaikban többet figyeltek-e meg a Securitate emberei, mint román nemzetiségű honfitársaik közül, ám elképzelhetőnek tart egy ilyen „fölényt”, mert az „irredenta tevékenységre” különösen érzékeny ügynökök fokozottabban figyelték a magyarokat. Ennek tudható be az is, hogy közülük többet szerveztek be ügynöknek, a magyarok ugyanis az anyaországhoz való kötődésük, rokoni kapcsolataik miatt zsarolhatóbbak voltak a románoknál.
A bolgár Dossziébizottság elnöke, Metodi Andreev arról számolt be, hogy a trónörökös kormányfővé választása óta egyre jobban korlátozzák a bizottság tevékenységét. A hivatalnak különben az 1944-től a Varsói Szerződés felbomlásáig, vagyis 1991-ig tartó időszakot kellene kutatnia. A léte önmagában is hatalmas előrelépés, hiszen 1991 elején a nemzetgyűlés határozatot hozott a „képviselőkre vonatkozó adatok rosszindulatú nyilvánosságra hozataláról”, ami gyakorlatilag törvényellenessé tette a volt besúgók, államvédelmisek nevének publikálását, és zárolta az archívumokat. 1997-ben új jogszabályt alkottak, amelynek értelmében az adatbázisokat nyilvánossá kellett volna tenni és átadni az állami levéltárnak, ám ezt nem tartották be. A helyzet tavaly javult kissé, amikor két bizottság is alakult, hogy a főhatóságok munkatársait átvilágítsa, az áldozatoknak pedig hozzáférést biztosítson az adatokhoz. Munkájukat nehezíti, hogy a dokumentumtokat máig az őket létrehozó szolgálat jogutódja őrzi. Az ország politikai viszonyaira jellemző: a kommunista utódpárt tagjai büszkék arra, hogy soraikban egykori ügynökök vannak.
A magyar Történeti Hivatal munkájáról már többször beszámoltunk ezeken a hasábokon. Most csak annyit: tavaly év végéig közel nyolcezren fordultak hozzá azzal a kérelemmel, hogy belenézhessenek a róluk őrzött dossziékba. A magyar intézmény által kezdeményezett tanácskozás sikere azt bizonyítja, hogy a volt szocialista államok számára nincs más járható út, mint becsületesen szembenézni a múlttal.
Bőhm Csaba
A magyar világbajnoki címvédő nagyot küzdött, de nem tudta legyőzni a betegséget
