PÁVAÓL

Még csak két hét telt el ideiglenes szállásunkon, ahová a Dunántúl egyik szépreményű települése befogadott, amikor megzörgette a bádogkaput. Jött volna egyenest, kíváncsian, hívatlanul, csak az udvarra széthányt, el- és kipakolásra váró lomjaink miatt bezárkóztunk. Megtört a „roham”, teknősszáraz koponyáját nem győzte nyújtogatni a kerítés vastüskéi fölé. Azt hitte, valami vállalkozófélék vagyunk, újgazdag betelepülők, s majd ő eligazít a helyi viszonyok rejtelmeiben. Meg hát munka is kéne, nemrég még mérnök volt, strandigazgató, de ért mindenhez, bármit rábízhatok. Gyanakodva méregettem (ő is engem), mert valószínűtlenül sovány testén erősen viseltes ruha lötyögött, kezében egy piszkos szatyrot cipelt, s utcabolondja Abdul kutyáját állította abszolút szabad személye mellé nyomatékul. Nagyon határozottan nézett rám, a sokszor megalázott ember öntudatának egy pillantásba sűrített maradékával. Majd értesítem – ráztam le. Kínosan éreztem magam, s bemenekültem az irodákból kialakított lakásba.

Egyetemi tanárkodásom félidejében (épp nem voltam Ungváron) előhozakodtam a magam „karriertervével”, hogy esetleg Pesten az intézetben eldolgozgatnék valami értelmes projekten, szereztem már itt-ott tapasztalatokat, publikációk, konferenciák, miegymás. Kávét is kaptam, legalább elszórakozhattam a kanállal, figyelhettem a sötétbarna lé tetején örvénylő foltokat, csöröghettem, „szürcsölhettem”, hogy kitöltsem a pár másodpercnyi holtidőt, amíg döntenek a sorsomról. Az igazgató úr mindent értett, láthatóan még nálam is jobban, elsorolta a lehetőségeket, persze semmi konkrétum, nem megy ez olyan könnyen, de tele volt ötlettel, mint egy hatalmas lélekgyógyász. Valószínűleg nagy marhának tartott, aki negyvenévesen szórakozik a pályakezdéssel. A telefonjai folyamatosan csöngtek, néha bepötyögött valamit a számítógépbe, miközben az esélyeimet latolgatta. Egyszer Párizsból hívták, utána eléterítették az aláírnivalókat. Szóval az állás vagy inkább ösztöndíj, netán pályázat, majd szól valakinek valamikor. Az ajtóig kísért, nagyon-nagyon rendes volt.

Az emberem nem tágított. Amikor megvásároltuk az új házunkat a főutcán, s még nem telt kerítésre, rendszeresen megzörgette a tornác ajtaját. Szörnyű, eszkábált kordéján elhúzta a hasznosítható szemetet: rozsdás vasat, kartondobozt, roncs ágyat, foltos fazekat. Hozott cserébe néhány ázott könyvet. Utána köveket a bányából. Egyszer – nagyon büszkén és átszellemülten – előhúzott a szatyrából egy aranyporral bevont, Zámbó Imre fejét formázó pipát. Ez a Jimmy-pipa ugyan nem tökéletes, de már sokan kínáltak érte pénzt. Leste, hogy én mennyit ígérek. Szokott ő piacra járni, jóban van az árusokkal, szerez paradicsomot meg gyümölcsöt. Egyik reggel egy homályos dunsztosüvegben sós lébe merítve egy pulyka-alsószárnyat rakott a küszöbünkre. Később adott fél liter pálinkát, amelyet nem mertem visszautasítani. Járt-kelt körülöttünk, vitt is, hozott is, de pénzt soha nem adtam neki. Igaz, sosem kért, így maradtunk meg egymás előtt uraknak, büszke magyarnak. Nem kellett a búvárszivattyúja, az ásója. Körülnézett nálam, s hosszú történeteket vitt a kocsmában lakó férfiaknak.

Az egyik szegedi barátom biztatott, hogy mennék már el a minisztériumba, ott is csak emberek, sőt jóindulatú emberek dolgoznak, s adnám elő nekik kisded egzisztenciális bajaimat. Kaptam egy nevet, hozzá való telefonszámot, s attól kezdve szakadatlan kapcsolatban álltam a nagy ember titkárnőjével. Időpontok, helyszínek tömegével kísérleteztünk, kerestük a naptáron felnyíló, ígéretes réseket, egyeztettünk és kontrollegyeztettünk, hogy valamikor végül elmondhassam csekélyke ügyemet. De tényleg. Nagy sokára megtörtént a találkozó. Két órát késett, sietve jött fel a lépcsőn, késésben volt. Gyakorlott szemmel végigmért, hagyta, hogy hebegjek-habogjak, aztán közbeszólt: állás kell? Na persze, éldegélni csak kell, szerényen, szorgalmatosan. Láttam, hogy nem tud velem mit kezdeni, túl koros, trampli vagyok, vidéki „no name”, s még az is meglehet, hogy igen derék. Öt perc után már unta az egészet, szomorú volt és fáradt. Mennie kell, zárta rövidre a dolgot, majd értesítenek, legyek türelemmel, maradjak kapcsolatban a titkárnőjével. Krisztina – gondoltam a hölgyre most utoljára – rutinos, kellemes hangú munkaerő. Szerencsére elértem a korábbi vonatot.

G., a „házi szellemem” embert kerített a kertünk fölásásához. A kocsmából rángatta magával, s valószínűleg a kialkudott bérből levonta a maga százalékát. Pár szót váltottunk hármasban a pipahuja közben, akkor dicsekedett a cimborájának, hogy ő jól ismeri a tanár urat (engem). Erre a másik is kihúzta magát, s próbált bölcseket mondani; kemény, férfias mondatokat. A tanár úr sem sokat ér, hunyorogta a szemével, ha mással ásatja a földjét. Ember kell annak, nem betű. G. meg helyre rakta, s magunkra hagyott az egyezséggel. Az ő dolga eddig tartott. Pár hónapra rá láttam utoljára a volt „strandigazgatót”, Fehérvárról jött, a kórházból. Előszedegette a röntgenképek íveit a foszló szütyőből, s mutogatta, hogy mennyire reménytelen, milyen bonyolult az ő nyavalyája. Üldögélt még egy kicsit eszkábált kerítésünk tövében, s elborongott, hogy mégis mindenkit túl fog élni. Volt neki egy lángossütő bódéja a tó mellett, amelyet a haragosai fölgyújtottak, azt kéne megint beindítani. Bevenne az üzletbe, higgyem el, volt ő már milliomos. Nem szóltam rá semmit. Hát elment Abdullal.

Betessékeltek a tanszékvezetői szobába. Kicsi, modern, mégis méltóságos. A főigazgató szólt az érdekemben, ezért a hülye unokaöcsnek éreztem magam. Rögtön a belépésemkor világosodott meg előttem, hogy nem pucoltam ki a cipőmet, egy „reménytelen” pulóver van rajtam, és a hajam semmilyen formát sem mutat. Nem fognak hinni nekem, így nem, védekeztem a kudarc ellen. Vagy mégis, az nem kerül semmibe, csak az állás ugrik. Zavaromban talán túl méltóságteljes voltam, gőgös és szerencsétlen egyszerre. Akinek ekkora „öntudata” van, majd csak boldogul a civil életben. Szép, kupolás mondataim alól a tanszékvezető rángatott ki, aki leuraságodozott, minden kérdését ezzel intonálván. Vesztésre állsz – s elfogadtam az aranygyűrűs cigarettát. A helyettes elunta a fáradó dialógust és felvilágosított: lehetek én k…va okos, ez nem számít, ha elfelejtettem „megcsinálni” magam. Akkor és ott végzetesen igaza volt, mit is mondhatott volna… Kiszédültem a szobából, immár józanon, megkönnyebbülten. Megbuktam. Valószínűleg hazamegyek, és felásom a kertet.