A Meteortól a Koronáig: Krúdy Gyula kávéházai

Élete végén a Templom utcában lakott, a kurta óbudai utca egyik földszintes házában, melynek ablakai egy külvárosi éjszakai kávéház bejáratára nyíltak. A kávéházban évtizedeken át a fürdősök, dögönyözők, zsokék, a pesti éjszakából kapatos fejjel Óbudára zarándokolt kispolgárok találkoztak az éjszakai órákban… Az első teremben öreg zsokék biliárdoztak. Itt szeretett ülni, éjfél után, hazatérés előtt, üveg sör mellett. A kerek, fekete márvány kávéházi asztalra könyökölt, sört ivott és nézte a biliárdozókat… – írta az öreg Krúdy alakját felelevenítve Márai Sándor.
Krúdy, több írótársától eltérően, nemigen írt éttermekben, kávéházakban. Azok az emlékezetes képek, amelyeket különféle éttermekről fest, mind-mind az étkezéssel és az ételekkel, a pompás halakkal és kacsákkal, a sültek-főttek – és a levesek! – számolatlan nemeivel kapcsolatosak. A kávéház más! Szentély, ahol az ember megpihen és önmagával társalog. Ahol emlékeit felidézi, és közben figyeli a körülötte csetlő-botló alakokat, akiket besorol emlékei panoptikumába. A kávéház az idők metszéspontja, ahol egyszerre élhető meg a múlt, a jelen és a jövő. Krúdynál a kávéház egyúttal az érdes valóság és a holdkóros képzelet határmezsgyéje, a belső csodavárásé, ahol az éjszakai félhomályban árnyékfigurák ődöngenek, iszákosok és spiritiszták, hajdani széplányok és álmaikba nyaklott költők, mézes szavú linkek és lecsúszott világmegváltók, akik magukat is képtelenek megváltani. És ezek a furcsa szerzetek úgy hatnak a képzeletre, hogy arcuk ívéből és hátuk görbületéből régvolt korok alakjait tudja felidézni az írói teremtés logikája szerint, melynek bukkanóit, hajtűkanyarjait és áttűnési pontjait néven nevezni nehéz volna, mégsem önkényesen idézi fel egy szempár csillanásából, egy hajfürtből vagy egy füstbe nyújtott kéz ujjának indázásából Vak Béla király vagy Rákóczi fejedelem alakját. És persze a múlt meg a félmúlt kevésbé jeles hőseiét is.
Krúdy Gyula egyik kedvenc kávéháza a Ferenczy volt, a mai Semmelweis és Gerlóczi utca sarkán. A fokhagyma- és pipafüstillatban hírlapírók és kétes nők ücsörögtek itt. És hajdan a költő „Reviczky Gyula, egy uborkaképű fiatalember négykrajcárossal koppant a márványon, hogy szokásos pálinkáját kiöntse az életunt kaszírnő, aki húsz esztendeje várja a Károly-kaszárnya felől a gyalogsági hadnagyot…” A Korona kávéház a Régiposta utca sarkán állt. Krúdy ide álmodta egyik kedvenc hősét, Fridolint, a „púpos markőrt”. A Tihany kávéházban, a Szentkirályi utca meg a Rákóczi út sarkán hosszan lehet nézegetni a pingálmányokat, „amelyek a falak fehér porcelán tégláira festve a balatoni tó képeit ábrázolták”. Az Abbáziában, melynek Eötvös Károly volt a fő-fő vonzereje, a csibukozó „vajda”, aki óraszám öntötte magából az anekdotákat. Az Erzsébet körúti Meteorban viszont a „pojácák, táncosok, félbemaradt színészek, kikopott nagydobosok, elzüllött késnyelők, elhalványult orfeumi csillagok, hangjukat vesztett énekesnők, elcsapott komikusok, kivénült dalénekesek” gyülekeztek éjszakánként. A Király utcai Berger („Berzseráj”) törzsvendége volt Ambrus Zoltán, Molnár Ferenc, Szép Ernő és Bródy Sándor.
És akkor még nem is szóltunk a Helvéciáról, a Drechslerről, a Somossy Orfeumról, a Centrálról, a Barossról, az Alagútról meg a többi éjszakai kávéházról, ahol valaha elücsörgött Szindbád, azaz Krúdy Gyula. Az emlékezés varázslója, aki – ugyancsak Márai írja róla – „benézett a kéményeken át, dörmögve ténfergett a holdfényben, s mindent tudott rólunk, élőkről és holtakról”.