Elnökfolyam Tökölig

Végig a Kuncze sugárúton, aztán jobbra – kapom az útbaigazítást, hogy tudniillik merre található a tököli milleniumi park meg a szavazóhelyiség. De bizonyosan csodálkozás olvasható ki a tekintetemből, mert a szabad demokrata pártelnökről elnevezett utcához rögvest magyarázat is érkezik.
– Csak nézzen fölfelé.
És tényleg, odafent, a köztéri lámpatestek magasságában Kuncze-portrék sorakoznak végeláthatatlanul. Az elnökfolyam valahol Dunaharasztinál kezdődik és itt, Tököl központjában még csak sejteni sem lehet, hogy hol ér véget. A jobbra, balra függesztett képek ritmusosan billegnek az élénk szélben, mintha a pártvezér a népet köszöntené, esetleg búcsút intene.
Erős az SZDSZ vizuális kampánya, a többi jelöltet, a Fidesz–MDF-es Hoffman Pált, a munkáspárti Ágics Pétert, a MIÉP-es Koós Ferencet, az új baloldalos Szabó Józsefet, a kisgazda Varga Gyulánét meg a szocialisták Varju Lászlóját csak nyomokban lehet fölfedezni, s akkor is leginkább félbeszakított, megcsonkított plakátfiguraként.
Mindez azonban nem befolyásolja a szavazókedvet, mert folyamatosan érkeznek a szavazásra jogosult tököliek. Igaz, ez az érkezés errefelé kicsit másként néz ki, mint mondjuk a közeli Budapesten. Tököl ugyanis az elmúlt években népszerű kitelepülési célpont lett, a fővárosi léttől megcsömörlött, s a vidéki élet nyugalmára áhítozók befogadóhelye. Ám ez azzal is jár, hogy a település – hasonlóan az alföldi mezővárosokhoz – egyre nagyobb területet foglal el. S mivel hideg is van, és a gyaloglás sem divat, a polgárok nagy része gépjárművel jön, hogy gyakorolja legfontosabb demokratikus jogát. A szavazókörök parkolói úgy néznek ki, mintha valaki a legújabb személyautó-reklámokat rendezte volna élőképbe, s csak egy-két KGST-s matuzsálem rontja az összhatást.
Egyébként teljes a nyugalom. A vidék, az vidék, hódít a leginkább kapálgatásban és gyomok összehúzásában kimerülő kerti munka, a levegőben pedig – vasárnap lévén – rántott hús petrezselymes burgonyával, hozzá uborkasaláta illata terjeng. Fél tizenkettőkor viszont megélénkül a művelődési központ környéke: a csöndes utcácskát televíziós stábok és napilapok fotósai lepik el.
Mi lesz itt? – kérdik a választópolgárok. Kuncze – felelik az újságírók. A nép egy picit várakozik, mert alapvetően kíváncsi a nagy emberre, ám az érdeklődés úgy tíz perc múltán elenyész. Na menjünk, mert így nem lesz ebéd – hallani innen-onnan is. Pedig nem kellene sokat várni, mert az SZDSZ első embere az előre meghirdetettek szerint pontban déli tizenkét órakor veszi kezébe az ország sorsát. Türelmesen végigcsinálja az urna fölött tartott szavazólap-protokollját, majd ahogy jött – gyalogosan, feleségével kéz a kézben –, úgy távozik, nyomában a médiahaddal.
Amint a forgatócsoportok eltűnnek, ismét látni a művelődési központba tartó polgárokat. Sokan családostul voksolnak, és nem ritka, hogy több generáció is együtt járul az urnák elé, majd hazafelé veszik az irányt. A magányos, nyugdíjkorhatáron túli férfiak viszont szavazás után a közeli söntésbe indulnak megbeszélni a történteket, és leöblíteni az izgalmakat.
Odabent viszont szó sem esik politikáról. Ketten az idegesítően csilingelő nyerőautomatát nyüstölik, míg a többiek a harminckét forintos kisfröccsükbe bámulnak némán, így a kampánycsöndet csak a kocsmáros éktelen, politikától sem mentes káromkodása zavarja meg. Bedöglött ugyanis a sörcsap, s a malátapártiak máris türelmetlenek. A kedélyek azonban rögvest megnyugszanak, amint egy, a fémhordóra mért jól irányzott ütés nyomán felbuzog a friss sör. De a nyugalom csak átmeneti, mert a kétfélét ivó, ám közös asztalnál ülő vendégközönség pár perc múltán összevész. Végre választási a hangulat, hiszen ősi, gondolkodásbéli különbségek feszülnek egymásnak. Végül azok győznek, akik szerint a paprikás krumpli jobb a rizses lecsónál.