Szeszélyes „áprilisi” előzetes

Két újabb aukcióval folytatódott a tavaszi festmény- és műtárgyárverések sora. Mindkettőt a Nagyházi Galériában tartották március utolsó napjaiban, s mindkettőn olyan meglepő eredmények születtek, mintha nem is a tavasz legelső napjaiban, hanem a köztudottan szeszélyes áprilisban került volna sor rájuk. Néhány évvel ezelőtt például igazán elképzelhetetlen lett volna, hogy ne keltsen nagy érdeklődést Zichy Mihály erotikus jeleneteinek sora, nos, a most kalapács alá került tizenkét tétel több mint fele el sem ment, a többi is igen gyenge licitálás után talált gazdára. Talán túl sok már a tömegmédiában sugárzott, albumokban megjelenő, olykor túlságosan is nyers erotikából? Általánosítani persze nem érdemes, mert például Amerikába szakadt honfitársunk, Tony Fekete erotikus magángyűjteménye, amely ezekben a napokban a Vigadó Galériában látható, igencsak szép magyar, illetve külföldi anyagot tartalmaz.
Nagy csalódások persze nem érhették a galéria 79. festményárverésének közönségét, hiszen kevés kimagasló érték került be a XIX. és XX. századi művekből készült válogatásba – az „igazi” kollekcióval nyilván az április közepi „nagy” festmény- és műtárgyárverésen kíván megjelenni az aukciósház. Néhány szép mű azonban most is akadt, s ezek iránt nem is voltak érzéketlenek a licitálók. Így kúszott föl 950 ezer forintra Rippl-Rónai József Lugasban című, 160 ezer forintról indított színezett litográfiájának az ára, így háromszorozódott meg Berkes Antal hangulatos, utcai virágárusokat ábrázoló vásznának, illetve Pólya Iván tiszai bárkákat ábrázoló 1934-es temperájának az ára, így – talán a húsvét közeledtétől is ösztönözve – vetélkedtek a licitálók Pállik Béla kedves kisbárányaiért. De olykor igazán kvalitásos rajzokra sem akadt érdeklődő, Mednyánszky László báró akvarellje 40 ezerért éppen úgy visszamaradt, mint Székely Bertalan férfiarcképe, amely 60 ezer forintról indult.
A műtárgyárverés eredménye még érdekesebben, ellentmondásosabban alakult, mint a festményeké. Itt ugyanis egyenletesen magas színvonalat képviseltek a néprajzi, keleti tárgyak, a közönség azonban bizonyos tárgytípusoknál igen tartózkodóan licitált, míg másoknál a leütési árak valóban tükrözték a műtárgyak értékét. A sors szeszélye ezúttal a szőnyegeknek kedvezett a legkevésbé, noha az aukciósház igen gazdag, mintegy nyolcvandarabos csomózott és szövött szőnyegkollekciót állított össze. Itt nem ment el a legmagasabb áron kínált tétel – egy 1,6 millióról indított, 1910 körüli szenné csomózású perzsa kesán szőnyeg –, de paradox módon itt született a két nap legmagasabb leütési ára is: egy 700 ezerről indított XIX. századi perzsa heriz szőnyegért 1,2 milliót fizetett új tulajdonosa. Sorozatban mentek vissza tételek, mások megkettőzték, -háromszorozták árukat, mintha valóban a szeszélyes szelek ragadták volna magukkal a varázsszőnyeg(ek)et.
Nem volt azonban meglepő, hogy nagy sikert arattak a XVIII. századi alvinci, felvidéki, ausztriai bokályok, szinte kivétel nélkül magas kvalitást, olykor-olykor múzeumi nívót képviseltek, ilyen nagy számban, ilyen minőségben nyilván csak egy hosszú időn formált gyűjtemény elárverezésekor kerülhettek aukcióra. Alacsonyabb árszínvonalat képviseltek a szászkézdi, a székely bokályok, de kevés maradt viszsza belőlük, ahogyan az erdélyi szász kályhacsempék iránt is a szokásosan élénk volt az érdeklődés. A kályhacsempék között azonban ezúttal egy igazi ritkaság is maradt, egy 1554-es német mázas cserép, amelyen egy lándzsás lovas látható – 14 ezer forintról indult, és 100 ezerért ment el. A koronás magyar címeres kalotaszegi csempe azonban csak induló árán ment el, míg a kétfejű sasos, általában szintén népszerű csíkmadarasi csempe visszamaradt. Néhány szép népi bútor is szerepelt a kínálatban, továbbá egy egész sorozat keleti műtárgy, ezek mentek is, nem is, derűt, borút egyaránt okoztak, mint az a bizonyos szeszélyes április.