Tollhegyen

Állítólag már nem akar annyira vitatkozni a kormányfővel Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt, mint korábban, le is mondta szegény az április tizenkilencedikére tervezett összecsapást. (Gondolom, Werber főorvos úr, kampánymenedzser hőmérőzte meg előzőleg a tuningolt sztárproletárt – maradj idehaza, Péter, addig jó, míg ki nem nyitod a szád.)
Magunk közt mondom, buta is lenne, ha említett beteg ilyen helyzetben elmenne bárhová, maradjon veszteg. A lényeg úgysem a vita, hanem hogy övé legyen a budapesti Vidám Parkban az egyes rajtkocka, meg az indítózászlót szimbolizáló kockás konyharuhát is neki csapják le elsőnek.
Míg fabrikálom a cikket, hír érkezik: Medgyessy Péter tájékoztatja a hazai közvéleményt, miszerint munkásságában a folyamatosság és a változatosság együttesen lesz jelen, figyeljünk erősen. Neki egyébként most az a legfontosabb, hogy megnyerje a második fordulót, ha ugyanis nem nyeri meg, úgy veri el őt a szocialista párt központi bizottsága, mint a kétfenekű dobot, aztán kereshet helyet iparban, mezőgazdaságban, mindenfele.
Jelölt úr mindjárt meg is jegyezte, a tőzsde jól reagált az ő előretörésére, ahány árfolyam csak volt, mind fölfele kezdett el menni.
Maradjunk közöttünk: fáradtnak láttam Medgyessy jelöltet, szeme karikás volt, tekintete űzött, szempillái vegetatíve ugráltak le meg föl, s miközben beszédét intézte a nemzethez, egyvégtében ott toporgott mögötte jó Kovács László pártvezér-ceremóniamester, a munkásmozgalom régi harcosa. Fehérek közt egy sumákvörös. Míg jót mondott a jelölt, Kovács úr kedvesen mosolygott a háttérben. Mikor Medgyessy marhaságot mondott, már ugrott is mögé, kapta ki kezéből a mikrofont, és heherészésbe kezdett. Sajnáltam szegényeket.