Az igazi tudás

Több mint hetvenezer fiatal öltözik ezen a héten minden reggel ünneplőbe, hogy ezzel is jelezze, élete első igazi megmérettetésére igyekszik. Az édesanyák idegesen tördelik délig a kezüket, hogy elhangozhassék végre a kérdés: „Na, hogy sikerült?” És a többség megkönnyebbülve válaszolja: „Túl vagyunk rajta.” Ezekben a napokban írják ugyanis írásbeli érettségi dolgozataikat a gimnáziumok és szakközépiskolák végzősei. De vizsgázik ilyenkor az egész társadalom.
Hiszen a vizsgakérdések megválaszolása után önkéntelenül megfogalmazódik minden családban az is, mi lesz ezután, lesz-e munkája a gyereknek, tud-e továbbtanulni, el tud-e indulni az életben arra, amerre szeretne, és olyan eséllyel, amilyet álmodott magának. Örök kérdések ezek, de a mai korban, a sokat emlegetett tudásalapú társadalom kialakulásának korszakában élve még hatványozottabban jelentkeznek. Nem mindegy tehát, milyen válaszok születnek az egyes családokban. Sokan és sokszor rémisztgetnek bennünket azzal, hogy éppen most, amikor a piacképes tudás annyira felértékelődik világszerte, a magyar oktatási rendszer képtelen megfelelni feladatának. Természetesen bölcs magyarázatok is napvilágot látnak az okokat kutatva. Ám anélkül, hogy a magyar közoktatásban meglévő problémákat a szőnyeg alá akarnánk söpörni, nyugodtan kijelenthetjük: ez a hetvenezres szám bizakodásra ad okot. Még akkor is, ha értelmiségi körökben divat a funkcionális analfabéták, a betűket bár ismerő, de soha nem olvasó médiaidióták növekvő számán keseregni. Még akkor is, ha egy UNESCO-felmérésből tudjuk, hogy a világnak ezen a táján is egyre jelentősebb azoknak a száma, akik szerint a Nap forog a Föld körül. Mert meg fog fordulni ez a tendencia. Ha a polgárok hisznek a tudásban, a családok bíznak az érte hozott áldozatok értelmességében, akkor nem győz rajtunk a tömeges elbutítás ideológiája. Apám mondta mindig, aki maga is pedagógus volt, hogy a szocialista oktatáspolitika az elhülyítés elvén alapul. Minél képzetlenebb, butább egy tömeg, annál kevésbé képes az őt körülvevő világ kérdésein gondolkodni, következésképpen annál könnyebb az orránál fogva vezetni. Tizenkét évvel ezelőtt fellélegeztünk, mert az a kor, amelyben apám mindezt megfogalmazta, elmúlt. És azok a diákok, akik ma németből, angolból, vagy akár a nem kötelező oroszból vizsgáznak, nem engedik, hogy visszatérjen. Nem fog visszatérni akkor sem, ha most ugyanazok az arcok elevenedtek meg a honi politikatörténet panoptikumából a kormányba szédelegve, mint akik apám idejében butítottak bennünket. Mert a most érettségiző generáció, amelyiknek – kutatások bizonyítják – még az agyműködése is eltér a miénktől, nem engedi meg, hogy újra visszatérjen. Lehet, hogy ők kevesebbet tudnak néhány olyan dologról, amit a nagyszüleik még elengedhetetlennek tartottak. Ám olyan elképesztő pörgésbe kezdett körülöttük a világ, ami lehetetlenné teszi, hogy elődeiktől mindent átvegyenek. Az apám úgy érettségizett, hogy nem volt még a kezében telefon. Én tizennyolc éves koromban filmen láttam mobiltelefont, a maiak már képet is küldhetnek barátjuknak arról a pillanatról, amikor kimennek a teremből a sikeres dolgozat beadása után. Ezt a tempót viselik nehezen, akik sötét vízióikat rávetítik a mai fiatalokra, és a végső romlásról értekeznek, mert saját világnézetük dugába dőlt. Ám vannak örök értékek, amelyeket a maiak többsége, hála az egyre erősödő egyházi intézmények áldásos munkájának, a mindig is alulfizetett, lenézett, sokszor megalázott pedagógusok áldozatosságának, kitartásának, ugyanolyan jól ismer. És ez az igazi tudás, ami nélkül nem lehet felnőtt valaki, csak ilyen-olyan színű hatalmak elnyomott bábja. Ezt a tudást nevezhetjük érettségnek.