Mégis, kinek a lapja a Politika?

A szerbek nem is tudják, hogy legnagyobb újságjuknak negyedrészben két horvát a tulajdonosa – ezzel a megdöbbentő hírrel lepte meg a közelmúltban az unalomra valószínűleg amúgy sem panaszkodó szerbiai újságolvasókat a Glasz javnoszti című belgrádi napilap, a „szenzációs” leleplezéseiről híres zágrábi Nacionalra hivatkozva.

Az erőteljes bevezető után a cikk részletesen elbeszéli, hogyan köttetett az évszázad üzlete Zoran Djindjics szerb kormányfő és a Délkelet-Európai Stabilitási Egyezmény volt főkoordinátora, Bodo Hombach között, aki mostanság a WAZ rövidítés mögött megbúvó német lapkiadó konszern vezetőségében tevékenykedik. A Szerbiában nem éppen köztiszteletnek örvendő urak (ami lévén, hogy egyikük a pillanatnyilag fungáló szerb miniszterelnök, nem túl biztató) nem átallottak egy ilyen óriási horderejű kérdésben egy szerb ételspecialitás fogyasztása közben dönteni. A szerb nép pedig mostanáig abban a tévhitben élt, hogy patinás újságjuk, a Balkán legrégebbi napilapja „csak” a német WAZ konszern kezébe került. Nem csoda, hiszen a dolog legszaftosabb részét, hogy egy, a WAZ-zal kötött korábbi szerződés alapján, két Szerbiában is elhíresült horvátnak – Ninoslav Pavicnak és Ivic Pasalicnak – is része van benne, szándékosan elhallgatták előle. Alapjában véve jobban is tették – véli a cikk írója –, hiszen ha Djindjics azt még el is tudta volna fogadtatni a polgárokkal, hogy „Szerbia tekintélyes és kipróbált történelmi ellenségeinek (sic!), a németeknek adta el a szerb újságírás jelképének számító Politikát”, azt már nehezebben tudta volna megvédelmezni, hogy ezzel a lépésével, mondhatni, „kapitulált a gyűlölt horvátok előtt”.
Ami ezután következik, az a titói időkben is csak ritkán előforduló példás horvát–szerb politikai együttműködésre vall. Mindenki megkapja a magáét: a horvát kormányt fenyegető trónkövetelők – Ivic Pasalic, a nagy visszatérésre készülő Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) vezéralakja, Ninoslav Pavic, a HDZ „média paravánja” –, de Szerbia és Montenegró testvéri egységének ellenségei is. Így kerül be egy ügyes fordulattal a képbe a dohánymaffia, hogy már „Jugoszlávia” legeslegújabb ellensége, Milo Djukanovics montenegrói vezető se maradjon ki ezekből a sötét üzelmekből, ha már a tettestársa, Djindjics is benne van, de még a korrupciós ügyeiről elhíresült Hrvoje Petrac horvát üzletember se. Hogy a külföldi tőke beengedését ellenző, Vojiszlav Kostunica szövetségi elnök mögé felsorakozottak, továbbá az albánokkal nem rokonszenvezők is találjanak saját, „különbejáratú” bűnbakot, terítékre kerül a belgrádi Komercijalna banka és elnöke, Ljubomir Mihailovics szerepe is ebben az egészben.
A Glasz javnoszti cikkében foglaltakat Mihailovics mindjárt másnap cáfolta, de félő, hogy ennek sokkal kisebb lesz a foganatja, mint a tiltakozást kiváltó cikknek volt. Bizonyos politikai erőknek ugyanis éppen az áll érdekükben, hogy a régi (horvát) ellenségkép életben tartásával és újak kreálásával tereljék el az emberek figyelmét az Európához való felzárkózás valós problémáiról, s az egyre inkább elszigetelődő országon háborítatlanul uralkodjanak.