Pártlélek és vigyordiplomácia

Két hetet adott Schmitt Pál nagykövetnek a Külügyminisztérium arra, hogy elhagyja berni állomáshelyét. A felmentést azzal indokolták, hogy a diplomata főpolgármester-jelöltként indulni kíván az ősszel esedékes budapesti önkormányzati választásokon. A köztisztviselői törvény vonatkozó rendelkezései szerint ugyanis köztisztviselő nem folytathat olyan tevékenységet, amely nem egyeztethető össze hivatalával, pártatlan, befolyástól mentes munkáját veszélyeztetheti, és párt érdekében közszereplést nem vállalhat. Ráadásul – tette hozzá mindehhez a szóvivő –, a minisztérium a sajtóból tudomást szerzett arról, hogy Schmitt Pál napi 6-8 órát készül az önkormányzati választásokra.
Ez a körülmény – szól az indoklás – nyilvánvalóan nem teszi lehetővé, hogy nagyköveti munkáját kielégítő módon ellássa, így berendelése halasztást nem tűrő intézkedés volt. Június 11-i írásbeli jelzésében a nagykövet maga is úgy ítélte meg, hogy mivel jelöltségét szövetségek és pártok is támogatják, posztjáról felmentést kell kérnie. Ezt már korábban is megtette volna, ha Kovács László vagy valamelyik államtitkára hajlandó lett volna őt fogadni.
A felmentés mostani módja azonban ellentétes a tartós külszolgálatról szóló kormányrendelettel, mert az előírja, hogy a visszahívást legalább két hónappal korábban tudatni kell a munkavállalóval.
Egy nagykövet esetében nem utolsósorban azért, hogy a protokoll szerint nyugodtan, kulturáltan elbúcsúzhasson a fogadó ország államfőjétől, minisztereitől, a diplomáciai testülettől. A küldő országra nézve ugyanis káros, ha – mint adott esetben is – nem a kapcsolatok szintjéhez méltó a visszavonulás. Schmitt Pálnak erre nem igazán ad lehetőséget a Külügyminisztérium.
Pedig Schmitt Pál már csak elismertsége miatt is megérdemelné a kulturált elbánást. Tudja ezt Kovács László is, hiszen hét éve még alkalmasnak tartotta misszióvezetőnek. A volt párbajtőröző világ- és olimpiai bajnok 1989-től a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, s a szervezet egyik alelnökeként tavaly pályázott az elnöki posztra is. Diplomataként 1995-től tevékenykedik, először két évig Madridban volt nagykövet, majd 1998 óta Bernben töltötte be ezt a tisztséget. Tegyük hozzá, általános elismeréssel.
Szemben például azzal a Hajdú Jánossal, aki a rendszerváltozás idején képviselte Svájcban először a Magyar Népköztársaságot, majd 1989. október 23-tól a Magyar Köztársaságot. Jellemző az első jobbközép kormány toleranciájára, hogy egészen a mandátuma lejártáig, 1992-ig nem hívták vissza Bernből Hajdút, akit még a bukott pártállam küldött ki, és nagykövetként a budapesti kormányt gorombán kritizáló sajtónyilatkozatokat tett, az ottani televízióban gyalázta a fiatal magyar demokráciát.
Hajdú János, az egykori Ipper Pál-féle politikai televíziós magazin műsorvezetője ráadásul azzal tette örökre hírhedtté nevét minden tisztességes ember előtt, hogy ő volt egyedül kapható arra a páratlan aljasságra, hogy a csehszlovák hatóságok által üldözött, börtönnel fenyegetett Duray Miklóst és a felvidéki jogvédő könyvéhez előszót író Csoóri Sándort denunciáló újságcikket írt az Élet és Irodalomban. Jutalomképpen még viszszahívása után is az MSZP parlamenti frakcióját erősíthette képviselőként, mindenkit emlékeztetve jelenlétével arra, hogy a rendszer-, stílus- és értékrendváltást következetesen végig kell vinni. S hogy e téren még bőven akad tennivaló, azt mutatja a mostani döntés módja, stílustalansága is.
Sajnos, ez azonban ma már nem lephet meg senkit. A négy-öt évvel ezelőtti Kovács László ilyen döntésén még többen felkapták volna a fejüket, ma már csak a fejünket csóválhatjuk – az azóta eltelt évek ugyanis jó ideje már gyűlöletteljes vicsorgássá torzították mosolyát. Ezt a – feltehetően nem éppen kellemes – pszichés állapotot tovább rontotta az MSZP kormányra kerülése. Kovács László ugyanis láthatóan szenved amiatt, hogy a valóban gyatra Medgyessy Péter helyett nem ő irányíthatja az országot, így a miniszterelnökin kívül igyekszik minden lényeges funkciót a kezében tartani. Ez a kétéltű politikai lét pedig ugyancsak aggályos, mégha netán úgy érzi is, hogy az ő nemzedékét „különleges anyagból” gyúrták. Egyrészt nem fogja e tempót sokáig bírni, de ami a köz szempontjából fontos, folyamatos szerepzavarban leledzik, és nem tudja eldönteni, ő maga mikor pártelnök s mikor külügyminiszter.
Így volt ez most, Schmitt Pál hazarendelésekor is. A külügyminiszter tudta, hogy szabálytalan, amit tesz, de a pártelnök szemére már leereszkedett a köd. Kovács László e másik énje nem bírja elviselni, hogy akiket a pártállami rendőri hatalommal jó másfél évtizede még „lenyomhattak, mint a bélyeget”, most ott vannak bent a parlamentben, sőt az ország fele is velük van. Ez az éntudat alighanem nem fogadja a posztjáról kulturáltan lemondani szándékozó, a szabályokat jól ismerő nagykövetet, ehelyett orrba gyűri, azért, mert a Fidesz is támogatja.
Ez az éntudat nem engedi el a külügyminisztert a bizottsági ülésre sem, még csak megbízottját sem küldi el a válaszra váró honatyákhoz, hogy valaki legalább megmagyarázza ezt a diplomáciai otrombaságot. Sőt, ez az éntudat a telefont felemelő apparátusa, államtitkára révén igyekszik megszabni azt is, miként tálalja a sajtó a hírt.
Mint egykor. A megkettőzött Kovács László eme arca ismét politikai szimpátiák alapján osztályozza a Külügyminisztérium állományát, pártkatonának bélyegezve mindenkit, aki nem a baloldalról jött, besorolva ezzel a logikával a minisztérium új vezetését is a politikai kinevezettek kategóriájába. Ez az éntudat sajnos rossz példával jár elöl. Megmutatja az országnak, hogyan kell szisztematikusan visszanyesni mindazt, ami az elmúlt tizenkét évben kihajtott, miként lehet megállítani egy-egy pillanatra még az idő kerekét is. Oda-odakacsint a mostani ellenzéknek is, mondván, ti csak szerettétek volna, de mi tudjuk is pártosan irányítani a minisztériumokat. Nálunk ti nem fogtok „virítani”, de a ti védelmetek bizony nemegyszer lyukas volt. Ez az éntudat sohasem mosolyog, de sajnos egy időre lehervasztja a mosolyt a mi arcunkról is.