Vác már nem tagja a piszkos tizenkettőnek

Vác csodaváros. Egyfelől csodaszép, másfelől csoda balszerencsés. Aki átnéz a Duna túlpartjára, tudja, miről beszélek. Ott fényeskedik a soktornyú Szentendre, s elég végigsétálni néhány utcáján, rögtön kiderül, ki fogta Isten lábát az elmúlt félszázadban, és ki nem.
Okkal emlegetem a Jóistent.
Vác a tíz püspökség egyike, amelyet Szent István alapított. Márpedig ahol püspökség van, ott püspököt is találni, és ennek ténye az ötvenes években csudamód csípte a Moszkvából ideküldött bolsevikok szemét. Rákosiék utálták a lila színt, úgy hírlik, még céklát se ettek, hátha abban is van valami klerikális beütés.
Büntettek és sarcoltak minden várost, ahol érsek vagy püspök lakott – Vác se volt kivétel. Barokk épületeit az enyészetre bízták, és megszórták az egészet szürke cementporral. Ez utóbbit a Dunai Cementmű szolgáltatta, a sok KGST-lelemény egyike. Porokádó három kéménye a város címerébe is bekerült. Alá rajzolták a kanyargó Dunát, kék vizén vörös csillag úszott lefelé. Ha van valahol heraldika tanszék, ezt mutogatják elrettentő példaként: látják, kérem, mit tesz, ha párttitkárok azt hiszik, ehhez is értenek?
És ez még nem minden.
Az átfogó büntetőakciót iparosításnak nevezték a tanácsházán. Ennek során telepítették a városba a Chinoint. Szép története van. Szép büdös története. Ami merényletet el lehet követni emberi környezet ellen, ez a cég elkövette. Csattanóként örökre megmérgezte a város kútjait. Ez már akkora botrány volt, hogy nem lehetett elhallgatni.
Lehetett mást. Hazudni. A város első embere közhírré tette, hogy a dolgot rendbe hozták, a víz ismét iható. Ebbe a kijelentésbe, mert hittek neki, utóbb néhányan belehaltak. Se ő, se más nem kért bocsánatot.
Hej, de szépek is voltak azok a kádári évek!
Dunai Cementmű, Chinoin, szemétlerakó, hajógyár, textilüzemek, Forte, vágóhíd, hozzá a börtön, benne a politikaiak – ezt mind egy barokk kisváros cipelte a hátán. Csoda, hogy nem rokkant bele.
És még nem szóltam a kettes főútról. Ez akkoriban a városon vitt keresztül, naponta végigdübörögtetve több ezer teherautót és cementszállító kocsit. Mindenki fulladozott a bűztől és a zajtól. Irigykedve gondoltak a túlparti Szentendrére, ahol gyárak helyett múzeumokat, vágóhíd helyett falumúzeumot építettek.
Ránk mikor jön már jobb világ? – sóhajtotta harmincezer ember naponta, hosszú évtizedeken át. Úgy hírlik, a Teremtő némely dologban elfogult: püspöki helyekre például jobban figyel. Meghallotta a sóhajtozást. Na jó, mondta, és megajándékozta Vácot a rendszerváltáson kívül egy úttal, ami végre elkerüli a várost.
Hogy hozzátegye a magáét, Vác olyasmibe fogott, amire az ország egyetlen városában sincs példa: úgy kezdett épülni, hogy bontott. Egymás után szerelte le gyárait, kizsuppolta szeméttelepét, ledöntötte a cementes kéményeket, nem csak a valóságban, címerében is. Mikor elkészült mindezzel, vett egy mély lélegzetet. Már lehetett, egész jó volt a levegő.
A lélegzetvételnyi szünet arra kellett, hogy a kémények után eldöntsék azt is, merre tovább? Azt már tudták, mi árt a városnak. Azt még nem, hogy mi használ. Vezetői szerint az, ha megmarad konzervatív, barokk kisvárosnak. Olyannak, ahol a helybéli és a vendég egyformán jól érzi magát.
Mivel kezdjék?
Aki a jövőre gondol, az iskolát épít. Vagy ha vannak, kipucolja őket. Vác hajdan rangos iskolaváros volt. Legyen újra az, még ha sok pénzbe kerül is. Csereklye Károly alpolgármester kiegyenesedik a széken, mikor erről beszél. Ez lehet a büszkeség jele, de lehet ugyanúgy a dacé.
Ami valójában a képviselő-testület daca.
Az elmúlt tizenkét évben mindig amellett voksoltak, hogy az iskolák és a kórház fenntartása a város dolga. Nem lehet lerázni, mint kutya a vizet. És becsületbeli ügy az is, hogy az öregeknek legyen szociális otthona, a fogyatékosoknak iskolája és a hajléktalanoknak éjjeli menedékhelye.
Az iparűzési adó java erre megy el, mondja. Ha megszabadulnánk ezektől, bizonnyal dúskálnánk a pénzben, de hát miféle város az, amely nem gondoskodik azokról, akik rászorulnak. Szentendrének azért könnyebb, mert nemigen van ilyen gondja. Ezért koptatják a járdáit annyian.
És Vácét mikor fogják?
Nincs messze az ideje. Érdeklik a részletek? Hogyne. Akkor jöjjön, átballagunk Varga Katalinhoz.
Egy fiatal nővel találkozom, aki olyan, amilyennek a holnap Magyarországának városmenedzserét elképzelem. Huszonéves, ősei itt születtek, nyelveket beszél, nemzeti érzelmű, de nem ragacsoz be mindent piros-fehér-zölddel. Elképzelései határozottak, és van ereje, hogy megvalósítsa őket. Említhetném még az előnyös külsőt, de ez más irányba vinne.
Szentendre hallatán kicsit megemeli a szemöldökét.
Nem szeretném, ha Vác olyan lenne, mondja. Ez levegősebb város. Nyugodtabb. Hasonlattal élve: Szentendre egy lángoló szerelmes, Vác viszont már lehiggadt érzéseiben. Ilyen helyen szerintem jobb élni. Persze, el kellett dönteni, mi adhat vonzerőt egy városnak az adottságain túl. Olyasmire gondolok, amire Zalában is felfigyelnek.
Ezt ki kellett találni.
Még a vének tanácsa is összeült, benne Maklári tanár úr, a maestro, aki ötven éven át vezette a Vox Humana kórust, vagy Rusvay Tibor, a történész, akit meghurcoltak annak idején. És nem vonta ki magát az egyház sem, itt ugyanis mindig volt kapcsolat a város és a püspökség között. A sok tanakodás eredménye lett aztán 1993-ban a Váci Világi Vigalom, amelyet június végén rendezünk meg tizedik alkalommal.
Képeket mutat, az idei programot, én meg közben Migazzi Kristófra gondolok. Arra a püspökre, aki Mária Terézia váci látogatása előtt építkezni kezdett. Szabályozta a tereket, lekövezte a fontosabb utcákat, hidakat rakatott, befejezte a városházát és a püspöki palotát. A királynőt hozó út fölé diadalívet emeltetett, a selyemhernyó-tenyésztés érdekében eperfákat ültetett, megépítette a Teréziánum tanintézetet, és az egészet betetőzte a dómmal, amit 1772-ben szenteltek fel.
Tizenöt év munkája ez.
A kommunistáknak háromszor tizenöt évük volt, hogy megmutassák, mit tudnak. Megmutatták. Amit tettek, annak révén Vác bekerült az ország legmocskosabb városainak klubjába, a „piszkos tizenkettőbe”. Ebből kellett utóbb kimászni.
Döcögősen indult. A Hattyú utcában lakásépítésbe fogtak, de a cég, amelyre bízták, hitvány munkát végzett. Máig hiába perelik. A labdarúgócsapat bajnokságot nyert, de ebből nem tőke lett, hanem adósság: egymilliárd. A harmadik vonalba tessékelték őket.
Hogy ne kelljen a fejüket lógatni, s végre a magasba nézzen a város, az egyházzal közösen felújították a kálváriát, rendbe tették a Konstantin teret. Idehoztak külföldi cégeket, amilyen a Zollner, az Eihof, van sok minden, amit ilyenkor alpolgármesterek sorolnak. Máig nincs viszont a városnak rendes szállodája, és hiába rimánkodnak, a múzeum építésére sem kapnak a megyétől pénzt.
Naná, hogy nem, mondom én, mikor a megyei múzeumigazgató hivatala Szentendrén van. Ezt nem kéne belevenni, mondja, Csereklye Károly. Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája, veszem vissza a szót. Ilyenformán beszélgettünk.
Szóba került az őszi választás is. Indul? Indulok. A jobboldali összefogásnak nyernie kell. Az optimizmus fontos, de van-e, amiben bízni tud? A tradícióban. Őseim 1605-ben települtek a városba, s már a dédapámat is városi képviselőnek választották.
Mondanám, hogy az a boldog békeidőkben történt, de már kívül voltam az ajtón.