Csillagosok, (sajtó)katonák

Egy hete hordozgatom magammal a Népszava augusztus
22-i számát (ma este elviszem a Szabadság térre utálatos újságként, kíváncsi vagyok, mi történik vele). Azért tartottam meg, hogy megmutathassak benne egy írást a barátaimnak, ismerős budai polgároknak, rokonoknak, vidéken járván az ottani ismerősöknek is, hadd lássák, mi van abban az újságban, amit ők sohasem olvasnak. Végül ezért kerül ide is ez a cikk: tudják csak meg azok az olvasóink is, akik a Népszavát még kesztyűvel sem hajlandók kézbe venni, miféle iromány kerülhet be 2002. nyarán, két nappal Szent István király ünnepe után egy kormánypárti politikai napilapba.
A napilap „12 jogos kérdés” címmel tette közzé egy olvasójának pontokba szedett fogalmazványát a levelezési rovatban. Persze, mi is tudjuk, nem szükségszerű a beküldött véleményeknek egyeznie az újság álláspontjával a legkülönbözőbb kérdésekről, ámde azt is tudjuk a magunk gyakorlatából, hol az a határ, amin túl már semmiképpen sem kaphat helyet – kívülálló részéről sem – olyan hangnemű fogalmazvány, amelyik, mondjuk úgy, nem tud disztingválni. (A szerkesztőségek még a fizetett hirdetések politikai tartalmáért is felelnek jogilag, és olvasói levélként sem közölhető durva, törvényt vagy ízlést sértő, úszító, mások ellen gyűlöletet keltő iromány.) Lássuk tehát a Népszava levelezőjének megjelenésre érdemesített sorait!
1. Mikor hallhatom a déli harangszót az Egyetemi templomból? 2. Mikor tér vissza a közszolgálati tévébe a Nap-kelte? 3. Mikor hagyják abba ezt az eszement ügynökösdit, ami csak arra jó, hogy a Fidesz elterelje a figyelmet saját sötét ügyeiről? 4. Mikor vonják felelősségre Áder Jánost, hogy kiderüljön, mivel zsarolta Györgyi Kálmánt, a lemondatott kiváló főügyészt? 5. Mikor tartóztatják le Simicskát, Schlecht Csabát a minden kétséget kizáró bűntetteikért? 6. Mikor teszik fel a kérdést Polt Péternek, hogy az igazság pártatlan képviselője-e, vagy egy párt megbízottja? 7. Miért kapott kitüntetést Solt Pál, aki magas pozíciójához méltatlan megalkuvóként viselkedett az elmúlt négy esztendőben? 8. Somody Imre – Orbán egyik főszponzora – miért lett az EÜ-tárca liblingje, a Béres-cseppnél is gyengébb Plussz és a veresegyházi link egészségügyi program szédelgője (sic!)? 9. Meddig tűri Demszky főpolgármester és kulturális helyettese, Schiffer Pál (János, a szerk. megj.), hogy a főváros két színházát a bedilizett Kerényi igazgassa? 10. Mikor küldik el a törvénytelenül megválasztott pártkatona Kondor Katalint a rádió éléről? 11. Mikor tiltják be a nyilas lapokat és műsorokat (Magyar Fórum, Demokrata, Vasárnapi Újság, Pannon Rádió, Magyar Nemzet), s mikor állítják végre bíróság elé a gyűlöletbeszédért, (…) a fajok, felekezetek, kisebbségek elleni folyamatosan elkövetett uszításért, nyilas propagandáért Csurkát, Lovas Istvánt és egy sor olyan „tollforgatót”, akik sokszorosan rászolgáltak már a büntetésre? 12. Mikor szűnik meg a mindent elárasztó, álszent klerikális propaganda a közszolgálati médiában?
E jogosnak nevezett kérdések szerzője (bizonyos dr. Csákány György Balatonfüredről) a végére még odaírta, „a költővel szólva: Folytathatnám, Attila, de unnád”; valamint jelezte, hogy még több tucat kérdése lenne, ám egyelőre beérte ennyivel. A Népszava őszinte sajnálatára – gondolom én –, de remélhetőleg hamar érkezik egy újabb sorozat a szerzőtől, amit be lehet tenni lapba. Hadd örüljenek a tiszta hangnak az olvasók. (Apropó, tiszta hang: ugyanez a dr. Csákány név áll a Blikk című kormánypárti laptárs tegnapelőtti számában megjelent olvasói levél alatt, amelyben az a panasz, hogy az Egyetemi templom helyett a millennium „tiszteletére” hetenként más templomból közvetített déli harangszót zömmel hamis, pléhkongású harangoktól kell meghallgatnia. A Népszava levelezője eszerint más lapokat is ellát közérdekű közlendőkkel.)
De maradjunk a Népszavánál, az 1873-ban alapított, százharmincadik évfolyamát koptató baloldali napilapnál. Márcsak az ide kívánkozó, sajtó- és „munkásmozgalom”-történeti párhuzamok miatt is. Az ilyesfajta tartalmú és hangnemű olvasói levelek ugyanis, mint a fent idézett példa, egy letűntnek vélt történelmi korszak jellemző politikai (és szellemi) melléktermékei voltak. Éppenséggel a Népszavában, illetve az akkori kommunista párt másik orgánumában, a Szabad Népben (a mai Népszabadság elődjében) láttak napvilágot. Feladatot, ha lehet ezt a szót használni: nemes küldetést teljesítettek, különösen az „osztályharc fokozódásának” vészterhes időszakaiban, amikor a klerikális reakció propagandája elleni, a dolgozó nép soraiban megbúvó nyilas, fasiszta és egyéb jobboldali elemekkel szembeni hősi küzdelemhez jelentettek támogatást. A munkásság, parasztság és velük szövetséges értelmiség támogató erejét képezték, a szocializmusért és a békéért harcoló Párt, és ökle, az államvédelmi hatóság hátországát. A műfaj hőskora az 1949 körüli évekre esik, a Mindszenty hercegprímás elleni koholt per, az egyházakkal való leszámolás, a saját, házon belüli osztályárulók (Rajk és társai) likvidálásának időszakára. Az ötvenes évek elején a kuláknak nevezett kis- és középparasztok, az árurejtegők, ipari szabotőrök és más reakciós gazemberek, a csökevényes kispolgárok és az ún. polgári értelmiségiek (milyen más értelmiségi létezhet egyáltalán?) elleni kampányokhoz, a szocialista munkaversenyhez az efféle olvasói levelek képezték a szellemi-ideológiai muníciót. A Rákosi–Gerő-féle hatalomnak olyan fontos volt, hogy a nép ellenségeivel szembeni harcot a nép nevében vívhassák, hogy ha a nép nem írt elegendő és elég hitelesen hangzó támogató levelet, ott voltak az erre a célra tartott újságírók.
A Szabad Nép 1949. szeptember 13-i számában Gellérthegyiné a Kisközpont szerelőműhelyének röpgyűlésén felszólalva, „az anyák izzó gyűlöletét küldi a Tito-klikk, az imperialisták és ügynökeik felé”, amiből kiolvasható, hogy akkoriban annyira nem volt aggályos balról nézvést a „gyűlöletbeszéd” – mint most, Csákány úr szerint –, hogy még a magyar nyelvben összetartozó anyai szeretet kifejezést is gyűlöletté tudta változtatni egy bizonyos Gellérthegyiné. (Mellesleg: micsoda műfajilag a Csákány-írás? Nem gyűlöletbeszéd véletlenül?)
Nem herdálunk több helyet a kommunista pártsajtó fél évszázados gyöngyszemeire. Az idősebbek emlékezhetnek rá, a fiatalok a fentebb idézett levélből próbálják meg elképzelni. Kérdésként felvethető természetesen a Népszava főszerkesztőjének, Németh Péternek a felelőssége is a levél nyomdába jutásáért, de az is csak elméletileg. A mai gyakorlat egy másik példával szemléltethető, milyen szellemben készít újságot az Hírlapkiadó Vállalat volt MSZMP-titkára. A Medgyessyt kampányoló Népszava mellett ő szerkeszti a Diplomata című kétnyelvű havi magazint is. A most megjelent számban hosszú cikk ismerteti a Magyar Köztársaság alkotmányát. Az angolul is olvasható szöveget az Országház belső és külső fotói illusztrálják. A kupola neogót tornyának tűhegyén a törvény szerint tiltott önkényuralmi jelkép, a több mint tíz éve eltávolított ötágú vörös csillag virít (lásd képünkön!). Itt tartunk 2002. augusztus végén.