A tiltakozások évadján derült ki, hogy a Fidesz-kormány négy éve után a jobboldalnak éppen úgy nincs „tiltakozási infrastruktúrája”, mint az elmúlt tizenkettőben. Minden emberjogi szervezet a másik oldalé, beleértve a most a D–209 kormánya által kitüntetett Kőszeg Ferenc Magyar Helsinki Bizottságát és az elsősorban szintén Soros-pénzen működő egyéb emberjogi szervezeteket a jobboldali ciklusok idején rendkívüli aktivitást mutató roma polgárjogi szervezetekkel együtt. A sajtó területén a helyzet ugyanolyan siralmas. A Nyilvánosság Klubnak nincs megfelelője a polgári oldalon. A jobboldali újságíró-szervezetek bénaságára pedig jellemző, hogy egyetlen szavuk nem volt olyan helyzetekben, amelyek töredékének elkövetése esetén a másik oldal nemcsak hónapokig tartó botránysorozatot rendezett volna, de mozgósította volna nemzetközi társszervezeteit is.
A polgári kormány idején ezeknek az intézményeknek a kiépítését a polgári sajtó több alkalommal szorgalmazta. Két esetben például egy konzervatív könyvtár és dokumentációs központ kiépítését, ami éppen úgy süket fülekre talált, mint oly sok más ötlet. A polgári kormány idején persze nem működött demokráciavonal. Egy demokráciavonal működtetéséhez úgy látszik, vereség kell.
Ha most valaki a jelzett intézmények kiépítését javasolná, a válasz az lenne, mintha ’94-ben szorgalmazta volna ugyanezt: nincs rá pénz. Ugyanakkor borítékolható: ha a folyamatos elhalasztás mellett érvelők kerülnek hatalomra, ugyanolyan módon sorolnák hátra, a soha meg nem valósuló „programok” közé a jogainkat védő intézményrendszer kiépítését, a már jól ismert konzervatív szlogen szerint: „ami sürgős, az nem fontos, ami fontos, az nem sürgős”.
Az érthetetlen választási kampány, pontosabban annak elmaradása, a megmagyarázhatatlan vereség (szemben valamennyi közvélemény-kutató jelentős jobboldali győzelmet jelző eredményével) azonban nem adhat felmentést az alól, hogy azok, akiket a polgári oldal képviselőinek szavazott, ne kezdjék el már most a tervezést. Ha ezt nem teszik, méltatlanok arra, hogy továbbra is képviseljék a jobboldalt. Melyről nyilván számos publicisztika születik majd a helyhatósági választások befejezését követően.
A Freedom House – a világon hatalmas tekintélynek örvendő amerikai szervezet, amely a világ országaiban tartja szemmel a szabadságjogok érvényesülését – egyik képviselője mondta egy magánbeszélgetés során, hogy a térség legfélreértettebb országa Magyarország. Ennek, mint elmondta, egyik legfőbb oka, hogy meglepően kevés az angol nyelven rendelkezésre álló információ, noha a magyar nyelv egyszerűen hozzáférhetetlen a külföldieknek. Még Szerbiával összehasonlítva is, a magyar médiáról vagy általában a magyarországi politikai helyzetről szóló, angol nyelven rendelkezésre álló információ nevetségesen kis mennyiségben érhető el annak ellenére, hogy egy szláv nyelvet ismerő külföldi üggyel-bajjal elboldogul a szerb-horvát nyelvvel is.
Amit az amerikai mond, teljesen igaz. Hol van egy honlap, ahol egy külföldi médiaszakember vagy újságíró megtalálhatná például a balliberális lapok vezércikkeinek és publicisztikáinak fordítását, amely minden retorikai kísérletnél kézzelfoghatóbban bizonyítaná be azt, amit a jobboldali kormányok szeretetével nemigen vádolható Boris Kalnoky, a német konzervatív napilap, a Die Welt budapesti tudósítója írt a minap lapjában, mely szerint az itteni lapok „sokkolóan elfogultak”?
A jobboldal tizenkét éve tartó, csak csillagászati méretekkel mérhető tehetetlenségére nehéz magyarázatot találni.
Jóformán semmire sem lehet magyarázatot találni. Több mint szégyellni való, hogy Magyarországon 12 évvel a rendszerváltás után a jobboldal nemhogy eszmeileg, de – siralmas leírni – gyakorlatilag, azaz technikailag is képtelen a zökkenőmentes kommunikációra. A jobboldal a faxkészülékek megjelenése után mintegy 11-12 évvel még mindig képtelen biztonsággal faxon üzeneteket váltani. Éjszakára, vagy ha tulajdonosaik nincsenek a helyükön, elfelejtik a faxot faxüzemmódra átállítani. A papír „éppen” kifogy. A fax „éppen” elromlik. Ha két telefonvonal áll rendelkezésre, akkor „természetesen” nem racionálisan megosztva, az egyik éjjel-nappal telefon-, a másik éjjel-nappal faxvonal, hanem mindkét vonal mindkét üzemmódban működik. A fenti hibák lehető teljes halmozódásával. Az esetek legnagyobb részében a lediktált e-mail cím hibás.
A jobboldal vezető emberei az esetek legnagyobb részében elérhetetlenek. Az elérés mechanizmusa nincs biztosítva. Az elérés esetleges. A mobilszám a titkárnő számára van átirányítva. A titkárnő ebédel. A titkárnőnek névnapja van. A mobilszám-tulajdonos a telefonját az autóban felejti. Nem is szólva arról, hogy a jobboldali intézményekben a telefont felvevők nagy része még ma is képtelen azt a sok időt megtakarító egyszerű üzenetet elmondani, hogy „Z.-t hívta. X. Y. vagyok. Miben segíthetek?”
Túllépve e tragikomikus, pitiáner hibákon és technikai részleteken, amelyekben az ördög lakik úgy, hogy a jobboldal lépéseinek nagy részét meghiúsítja, és amelyeket már egy évtizede magunk mögött kellett volna hagynunk, de nem hagytunk, a fontosabb dolgok sem magyarázhatóak meg az ész fényében. Például az, hogy az Antall- és az Orbán-kormány politikusai ellenzékben még kísérletet sem tettek vagy tesznek az intézményépítés segítésére, például azon külföldi kapcsolataik felhasználásával, amelyeket szükségszerűen létrehoztak. Vagy például az… De hagyjuk. Nehogy azzal vádoljanak bennünket a kötelességmulasztók, hogy kritikai elemzésekkel mi járultunk hozzá a helyhatósági választások várható eredményeihez.
Ronnie O’Sullivan elvesztette a 137 milliót érő frémet
