Wathay Ferenc, a Fekete-torony költője

Ázsiának földe, eluntalak nézni, Európábul szömlélni, / Mivel megtiltatott énnekem tebenned, mint akarnám, úgy járni, / De mint madárkának résén kalitkának, bánom, kell úgy rád nézni. / Látom, hogy van ékös, heggyel-völggyel díszös, hol lehet örvendetösb, / Tudom, hogy még beljebb ennél is vagy kedvesb s lakóknak édességösb, / De Pannóniának földe nekem hasznosb, volna még békességösb… – írja Ázsiának földe című versét kezdve az 1568-as születésű Wathay Ferenc, a katonából lett költő. A vers megértéséhez nem árt tudni: a katonacsaládból származó Wathay 1602-ben székesfehérvári vicekapitányként a törökök fogságába esett, és a konstantinápolyi Fekete-toronyban raboskodott 1605-ig, amikor is – varietas delectat! – a budai Csonka-toronyba szállították át. Csak 1607-ben szabadult itteni rabságából: a szintén rabkoszton tengődő szekszárdi béggel cserélték ki. 1609-től cseszneki kapitányként szolgált. Halála éve ismeretlen.
Wathay Ferenc török rabként lett költő. Idézett verséből, amely darabosságában is erős, eredeti hangú mű, látható, hogy a poéta a Balassi-versszakot kedveli, ám korántsem azzal a professzionális és aggályos műgonddal, mint a nagy példakép. A verssorok belső rímeit néha el is hagyja. Többnyire rááll a tolla a titkos csengés-bongásra, ám ha nem megy, nem erőlteti.
A vers alapszituációját úgy kell elképzelnünk, hogy Wathay ül a Fekete-torony ablakában, ahonnan a tengeröblön túli Ázsia földjére lát, ám a gondolatai újra meg újra visszaszállnak a szeretett Magyarországra, amelynek – miként az Áldott magyar nemzet című dalában írja –, hű fegyvere Nándorfehérvár, pajzsos dereka Buda, sisakja Esztergom és Fehérvár, pallosa Szigetvár meg Gyula, szablyája Eger és Kanizsa. Verseit, amelyeket egy maga illusztrálta kódexbe írt le, szép, hasonmás ikerkötetben 1976-ban adták ki. A kézirat ajánlásában ezt írja többek között: „Bízott barátom… ne véld, hogy én is ez könyvben levő énekeket néhány históriákkal az végre egybenszerezgettem és írogattam, hogy én azokbúl valami ez világi dicsőségre való hírt avagy nevet keresnék…, de mivelhogy a nyomorúságban kiváltképpen az imádság és béketűrés kívántatik…, és hitvány gondolataimmal az én Uramnak haragját inkább fejemre ne ingereljem, és ez ily írásimmal, egyéb képeknek rpepecselisivel az én szívemnek bánatját kényebbétsem, és vele az időt töltvén mulassam… Írtam az föllyül megírt Fekete-toronyban való nyomorult rabságomban, böjtelő hóban, 1605. esztendőben. Szegény rab Wathay Ferenc.”
„Tenger tiszta vize, szép igyenessége s rajta hajók szépsége, / Fölvont vitorlákon széltűl sebessége, örvendetös menése, / De az Duna vize volna szőkesége, szívem jobb kedvessége” – írja a már idézett Ázsiának földje című versében, a szépséges tenger látványából is a Dunát idézve emlékezetébe. Ázsia népe sem deríti jó kedvre: „Házokban sem padjok, sem nincsen asztalok, sem aranyas pohárok, / De szintén olyanok, mint oktalan állatok, azért méltán pogányok, / Nem kellne szokások nekem, sem országok, mert Isten nincsen nálok… Oh, jó Magyarország és édös társaság, vajjon s mikor láthatlak, / Kit jó szabadságért s egy szegíny árvájéirt bizony igen óhajtlak, / Ki azért vagy nehéz, s életem végezés, hogy hírrel sem hallhatlak.”
Néha a reménykedés látogatja, például egy „áldott filemile” képében – róla az jut eszébe, hogy a kertjében, odahaza „Szent György hóban” (vagyis áprilisban) kezd el zengeni a szépséges madár –, aztán az őrület fekete árnyaival viaskodik, ha eszébe jut szülőföldje, elhagyott párja és árvája.