A jobboldal követeli a sajtószabadságot

Visegrádi disputa – Magyarország 2002-ben címmel rendezett tanácskozást a Jobboldali Demokraták Társasága szeptember 8-án Visegrádon. Az alábbiakban öt – a választások után előállt helyzetet elemző – előadásból közlünk részletet.

Az 1990-es rendszerváltás óta folyamatosan mást sem hallunk, mint azt, hogy miért nem lehet megvalósítani legfontosabb célkitűzéseinket. Amelyekért 1848-ban, 1956-ban és utána évtizedeken át legjobbjaink hullatták vérüket és szenvedtek. Vagyis azokat, amelyek megvalósulását az ország jobbik fele szeretné. Azt, hogy itt valóban szabadság legyen, egyenjogúság és demokrácia; hogy valóban az emberi jogok és a törvények uralkodjanak, ne pedig olajbárók vagy a maguk érdekeit rendkívül ügyesen érvényesítő lobbicsoportok. Azt, hogy ne ávós családokban szocializálódott véleményformálók határozzák meg példaképeinket és gyalázzák hőseinket.
Amikor az elmaradt intézkedések bevezetéséért a rendszerváltás első négy évének két miniszterelnökét és környezetét nem hivatalosan kérdőre vonták, kifogásokról hallhattunk. Itt állomásozó szovjet csapatokról, vagy a befektetők fenyegetéséről. Egy jövőbeni jobboldali mozgalomnak nem azon okokat kell keresnie, hogy valamit miért nem lehet elvégezni, hanem azt, hogy miként lehet minél előbb elérnünk mindazt, amire immár másfél évszázada vágyunk.
Nevezetesen a valódi szabadságjogoknak a megvalósítására és az állampolgári egyenlőség biztosítására gondolok.
A jobboldalon sokan, és elsősorban a megalkuvók, arra hivatkoznak, hogy széllel szemben nem lehet…
Mert ellenünk van a nyomasztó sajtófölény, ellenünk van az Egyesült Államok politikai hatalma, ellenünk van Brüsszel, ellenünk van a külföldi sajtó, a multinacionális cégek. Amelyek térségünkben az ő érdekeiket védő volt kommunistákat támogatják. Egyszóval mindenki az ellen van, aki a nemzeti érdekeket védi. Akkor mit akarunk mi ekkora túlerővel szemben?
Hogy mit akarunk? Demokráciát és teljes emberi, valamint polgári szabadságjogokat. Amelyekért kell és lehet harcolni. Sőt sikeresen.
Engedjék meg, hogy egyetlen példát említsek önöknek. Ez pedig a földkerekség nem kevesek által leginkább tisztelt államférfiújának, Li Kuan-ju főminiszternek, a három és fél milliós kicsi Szingapúr korábbi miniszterelnökének gigászi harca a nemzetközi sajtóval, amelyet természetesen a multinacionális cégek és a mögöttük álló hatalmak éppen úgy támogattak Livel szemben, mint nálunk ugyanezeket a jobbközép kormányok ellenében.
De Li Kuan-ju nem azon gondolkodott, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, hanem azon, hogy mi Szingapúr érdeke, és mit kíván a tisztesség. Li Kuan-ju rövidebb-hosszabb harc után egymás után kényszerítette térdre az olyan óriásokat, mint az amerikai Time magazin, a szintén nem piskóta Wall Street Journal című napilap ázsiai kiadása, a szintén amerikai érdekeltségű Asiaweek hetilap, majd pedig az ugyancsak amerikai tulajdonban lévő Far Eastern Economic Review című hetilap, majd végül a roppant erejű brit Economist című hetilap.
Ha a modern időkben Dávid és Góliát harcára volt példa, Li Kuan-ju csatája feltétlenül annak nevezhető. Li és vele együtt a parányi Szingapúr nyert minden eséllyel szemben.
Ezt a példát csupán azért említettem, hogy bemutassam: az elhatározás, a sziklaszilárd akarat, a vaskövetkezetesség még a beláthatatlanul gyenge eséllyel indulónak is óriási előnyt ad.
A szingapúri példából levonható nagyon fontos tanulság az is, hogy ne féljünk a konfrontációtól. Amikor a Magyar Nemzettel a választások után közölték azok, akik korábban számítástechnikai mellékletét adták ki, hogy ezt már nem tehetik meg, mert az abban addig hirdető multinacionális cégek nem hajlandók ott tovább megjelenni, a Magyar Nemzet hallgatott. Nem indított offenzívát. Nem hívta fel egymás után az addig ott hirdető multinacionális cégeket, és nem kérdezte meg, mi az oka hirtelen megváltozott magatartásuknak? Hogy válaszukat nyilvánosságra hozza. Azt, hogy miért nem kívánnak a Medgyessy-kormány idején piackonform magatartást mutatni? Miért nem jó nekik, ha egy több mint százezres példányszámú lapban hirdetnek?
Magyarországon a jobboldal vagy félelemből, vagy rosszul felfogott taktikai érdekből, esetleg más okokból folyamatosan hallgat. A szenvedők hallgatása kudarcra ítélt taktika a modern világban.
Az Amnesty Internationalt, a világ legnagyobb emberjogi szervezetét kell megkérdezni, hol tartanának ma, ha az azonnali és folyamatos nyilvánossághoz fordulás, a jogsértők kíméletlen és agresszív bombázása helyett hallgatnának.
A Greenpeace-t, a világ talán legismertebb környezetvédő szervezetét kell megkérdezni, hol tartanának ma, ha nem küzdenének a nyilvánosság teljes bevonásával, a legagresszívabb módon az emberiség környezetének megvédése érdekében.
Csak mi hallgatunk. Tizenkét év óta nincs olyan emberjogi szervezetünk, amely tiltakozna, ha a mi jogainkat sértik meg. Tizenkét éve nincs olyan újságíró-szervezetünk, amely tudná és tenné a dolgát. Tizenkét év óta nem merjük még megfogalmazni sem, hogy mit akarunk.
Ennek véget kell vetni. Egy olyan jobboldali mozgalom, amely szégyell tiltakozni, amely szégyell követelni, amely azt lesi, mit mond róla az a másik oldal, amely másik oldal egyébként soha semmilyen körülmények között nem fog róla jót mondani, még akkor sem, ha kollektív öngyilkosságot követ el, totális kudarcra van ítélve.
A másik oldal tetszésének kifejezésére oly sokszor érzékeny MDF a közvélemény-kutatások szerint szó szerint nullán áll. Az, hogy a parlamenti székek 49 százalékát a Fidesz foglalja el, és nem jóval kevesebbet, az kizárólag annak köszönhető, hogy Orbán Viktor a két választási forduló közepette nem a másik oldal jóváhagyására vagy saját pártja mindig fékező, de saját zsebre oly szorgalmasan dolgozó liberálisainak véleményére figyelt, hanem a jobboldali szavazók jogos igényére.
Egy új jobboldali mozgalomnak minden pillanatában a szavazói vágyaira, jogos törekvéseire kell figyelnie, azoknak a megvalósításáért kell dolgoznia. Márpedig aki járja az országot, tudja, e jobboldal radikálisan, megalkuvás nélkül követeli emberi és polgári jogainak megvalósítását, beleértve és nagyon előkelő helyre helyezve a sajtó szabadságát. Azt követeli, hogy ne csak engedelmes adófizetőként tartsák nyilván, hanem pénzéért megvalósítsák szíve vágyát, ami minimálisan az, hogy ebben az országban emancipáltnak, mindenkivel egyenrangúnak tekinthesse magát, és ne egy megalázott, kisemmizett kisebbség részének. Akik ismerik a demokráciák mechanizmusát, tudják, a demokrácia romlandó áru. Ha nem követeljük jussunkat naponta megalkuvás nélkül hangosan, agresszívan, akkor a gyengeséget azonnal behódolásnak tekintők még azt a keveset is kicsavarják kezünk közül, amit meghagytak. Egy jövendő jobboldali mozgalomnak nem érdemes létrejönnie, ha nyolc év múlva elmondja, mit miért nem tudott megvalósítani. Egy sikeres jobboldali mozgalomnak szavazói céljainak megvalósításán kell dolgoznia, és egy időben demokratikus, vagyis a nép akaratából való törvényes háborút kell viselnie mindazok ellen, akik ezt gátolják, valamint jogaikat megsértik, esélyegyenlősége kibontakozását megakadályozzák. Egy új alapokon induló jobboldali mozgalom ne a másik oldal anyagi és egyéb kegyeit keresse, ne reménytelen párbeszédet akarjon folytatni olyanokkal, akik a hasznos idiótákat is likvidálni akarják, hanem annak megvalósulását, amit 1848 és 1956 óta legjobbjaink akartak és a mai jobboldal követel. Egy jobboldali mozgalom, amely úgy indul, hogy szolgai mentalitását a széllel szembeni igyekvés feleslegességének hangoztatásával leplezi, megölésekor vagy kimúlásakor a nulla népszerűséggel kifizetett cseléd jussát kapja jutalmául. Egy jobboldali mozgalom viszont, amely a magyar érdekekért és az egyetemes jogokért a szélnek is nekimegy, a jobboldali szavazók szívében és a magyar történelem legszebb lapjain díszhelyet vívhat ki magának.