A legdicsőbb magyar

Kossuth Lajos emlékét több tábla és szobor őrzi Budapesten, sőt az egyik legforgalmasabb belvárosi utca neve is halála éve, 1894 óta. A nagy sarokház pillérén álló, a fal síkjából alig kiemelkedő kopott táblán azonban a dátum helytelenül szerepel (1892). A főváros rangja-súlya erőteljes növekedését köszönheti Pest megye egykori országgyűlési követének. Itt jelent meg 1840. december 29-én a Törvényhatósági Tudósítások engedély nélküli kiadása miatt „felségárulás” címén négy évre bebörtönzött, de amnesztiával szabadult politikus reformtörekvéseit és forradalmi gondolatait összegező Pesti Hírlapja. E lapot mindössze három és fél évig szerkeszthette, mert – ahogy a Vasárnapi Újság megírja – „… a felső és titkos hatalmak addig ármánykodtak, míg ki nem csavarták Kossuth kezéből hatalmának ez idő szerinti főeszközét” – ti. a népszerű újságot. A Pesti Hírlap 1849 júliusáig élt, utolsó szerkesztője Jókai volt. Landerer, a nyomdatulajdonos ugyanis Metternich utasítására felmondott a lapnak.
Kossuth kezdeményezésére Pest a forradalmi események sodrában a független magyar minisztérium, valamint a népképviseleti nemzetgyűlés székhelye lett – itt születtek meg a polgári Magyarországot megteremtő legfontosabb intézkedések és rendeletek, s a város valóságos országközponttá, fővárossá vált. Világos után Haynau táborszernagy politikai „tisztogató” tevékenysége uralta a várost és az országot. „Kossuth apánk” alakját azonban a nép ajkán élő versek és dalok tovább őrizték, és különösen halálakor mitikus magasságokba emelték: „… a dicső lélek száll a mennyországba / Magyarok Istene ülteti jobbjára” – írták és mondogatták. Elhunytakor „Budapest székesfőváros törvényhatóságának …fájdalmát s a főváros körül szerzett halhatatlan érdemeit…” okiratba foglalták (szövegét Melly Béla „tan. tollnok” fogalmazta), majd jegyzőkönyvben rögzítették. A közgyűlésen Gerlóczy Károly alpolgármester emlékezett Kossuthra. A torinói gyászszertartáson a főváros 25 fős küldöttséggel vett részt. A város polgármestere, bizonyos signor Voli, a köztiszteletben álló és nagyra becsült „Kossuth tábornoknak”, ahogy a torinóiak hívták, díszsírhelyet ajánlott fel Piemont tartomány legkiemelkedőbb személyiségeinek panteonjában. A gyászbeszédet a nálunk a Szív című gyermekregényéről ismert Edmondo d’ Amicis nevű író tartotta. A hamvakat szállító vasúti szerelvény éjszaka szelte át Ausztriát, ahol „szuronyos csendőrök őrizték a pályaházakat”.
Idehaza a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt a ravatal, a lépcsőket elborították a koszorúk. Az utcanév-változtatást tartalmazó táblákat már a temetés előtt egy nappal, március 30-án kihelyezték. A tőzsde zárva maradt, a dunai hajók zászlóit félárbocra engedték. Ferenc József ugyan megtiltotta, hogy a temetésen állami tisztviselők, katonák és diákok részt vegyenek, de a főváros népe e tiltást figyelmen kívül hagyta, és óriási gyászruhás tömeg kísérte a koporsót. Rosszul járt a nemrég megnyílt „pazar fényű” Solymossy-orfeum: nem tűzték ki a gyászlobogót, így aztán a tüntető ifjúság hevének „a kávéházi helyiség nagy üvegablakai áldozatul estek, valamint az Operaház előtti nagy karos gázlámpák is”. Kossuth a főváros díszpolgára volt: a képviselőház a fővárosban emlékszobára, valamint – országos költségen – a síremlékének felállítására hozott határozatot. Mivel azonban érdemeinek törvénybe iktatása felett élénk vita bontakozott ki, Polónyi Géza képviselő, Magyarország egykori kormányzója személyéhez méltatlannak találva a vitát, erre vonatkozó javaslatát visszavonta.