Én nem tudom...

Én nem tudom, észrevette-e a nyájas olvasó, hogy azokban az országokban, ahol a polgárosodás korán végbement és állandósult, s a társadalom a forradalmakon is idejekorán átesett, az átlagember erkölcsi helyzete egyszerűbb és egyértelműbb, mint imhol minálunk, ahol a polgári rendet anakronisztikus forradalmak és fordított ellenforradalmak bolygatták meg, és lökték a „haladás élvonalába”, egyenest a fejlett szocializmus ölelő karjai közé. (Ez a fájdalmas ölelés fájdalmasan nem akar véget érni.) Mi folyton folyvást múltbeli bűnöket és terheket cipelünk magunkkal, kit a lelkiismeret furdal (vagy az se), kit a bosszúvágy. (A bírvágy pedig mindenkit gyötör.) Át akarunk látni egymáson, mint Hans Castorp Madame Chauchat testén, és átvilágítás helyett átsötétülünk.
A rendszerváltozás – most már nyilvánvaló – késett néhány évtizedet, s más vigaszunk nincs, mint az, hogy jobb későn, mint soha. Bevallom, ami magamat illeti, én azt hittem: soha. Ötvenéves koromig meg sem fordult a fejemben, hogy életem alkonyát egy olyan világban élem majd, ahol szabad mást választani, mint a kommunisták uralmát, s a populáció időszaki következetességgel mégiscsak azt választja. Számomra ez meglepetés. A másik pedig az, hogy a kommunisták közül számosan olyan könnyedséggel és gráciával viselték rendszerük bukását, mint álomból a reggeli ébredést. Most és mindörökké tökéletesen mindegy nekik, ez az emberfajta változó körülményekhez jobban alkalmazkodik, mint a házi veréb.
A rendszerváltozás igazából (érzelmileg) azokat viselte meg, akik őriztek valamit képzeletükben, gondolkodásukban, érzéseikben a polgári értékekből és hagyományokból, s sokan közülük most döbbentek rá, hogy bizonyos szempontból ők maguk nem áldozatok, hanem páriák. Páriák, akik képtelenek eleget tenni a politikai korrektség alapkövetelményeinek, akik túlbuzogják a hazát, túlreagálják a kommunizmust, s képtelenek tudomásul venni a művelt Nyugat elvárásait. A szocialista alaptípusnak mindez könnyedén megy, a pc a kisujjában van, az etikett vele született, nincs benne neheztelés a múlt iránt, mindent megbocsát, csak egyet nem, ha kiszorul a hatalomból vagy nem rendelkezik tetemes vagyonnal.
Mindez nagyon érdekes és tanulságos. Ha a kommunistáknak még több eszük lett volna, mint amennyi van, már harminc évvel ezelőtt megcsinálják a rendszerváltozást.
Ne higgyék, hogy a keserűség beszél belőlem. Hiszen élemedett koromra megadatott nekem, hogy úgy írok, ahogy akarok és ahogy tudok. Nagyon csodálkoznék, ha egy szocialista kijelentené, hogy nem helyesli a sajtószabadságot. Nem, ilyet nem tesz. Legfeljebb szélsőségesnek tartja a vélekedésemet, primitívnek a stílusomat. Ha tiltana valamit: csakis az őrült beszédet. Ám minden beszéd őrült, ami nem tetszik neki. Ha mindez így marad, jól elleszünk, én mondom a magamét, róluk meg lepereg. Még magamhoz sem térek, máris ők lesznek az európai stílusú polgári szociáldemokraták.
Sebaj. Soha nem akartam mást, mint írni.
Két jó dolgot azért én is őrzök a szocializmusból: lehetett NDK gyártmányú füldugót kapni, és még most is működik a Rakéta típusú szovjet porszívónk. Mi több: a hajdan a kőbányai világossal vetélkedő NDK-s Radeberger sör visszatért. Az ára éppen százszorosa a réginek. Most nemsokára abbahagyom az írást, elindulok a csopaki Dobó vendéglőbe, ahol az Óbudavári Képíróműhely alapítóinak (Boda Balázsnak és Oláh Katinak) a kiállítását rendezték meg. Megyek az utcánkon és három kertben látok koronás, címeres magyar zászlót. Ebből a szempontból ez már Amerika!
A tárlat megnyitójának vendégei közül minden második ismeri Natasát, a kutyámat. Ez egyben azt jelenti, hogy olvassák a Magyar Nemzetet. A megnyitón szalonzene szól. A kertben a vendéglős grillpartit ad. Ez a polgári szokásokra emlékeztet. Egyre több ilyen hely és ilyen ember van Magyarországon.
Hogy van-e okunk borongva tekinteni a jövőbe, én nem tudom…