Kacskaringós káromkodás Szabó Gyurka címére

Ily szép hírt hallunk felőled, áruló, parázna, orgazda, részeges, nem jámbor, akasztani való, lélek kurafia. Nem elég vólt-é e koráig mind a bolondság, mind a latorság, disznószaron hízott beste lélek, tsík nyelésben gyönyörködő ocsmány kurafi – mind a Posonyi hóhér tavában fogták pedig azokat a tsíkokat, amint hallom, a mellyekkel te istentelen torkodat pallérozod: azt pedig tsak azért tselekszed, hogy az bornak tágasabb futamodója lehessen telhetetlenebb torkodon alá, hév ónat, kénkövet, szurkot a torkodnak, kurva feleségű lélek kurafi, nem jó bort, borban válogató, kenyér vesztegelő, éhel hólt, tányér nyalogató…” – ezt a szitkot zúdította hajdani cimborájára és kollégájára dörgedelmes levelében, egy bizonyos Szabó Gyurkára Horváth Mihály uram 1663-ban, mivel – mint a levélből kiderül – „az elhagyta régi kegyelmes urunk, Zitsi [Zichy] István őnagysága” szolgálatját.
Meghökkentő a hosszú levél, főként pedig az egy szuszra elmondott – mit mondott!, hörgött, csuklott, dadogva vicsorgott – átokáradat, melyet olvasva az ember előbb levegő után kapkod, aztán felkacag és azon töri a fejét, vajon Horváth Mihály uram mennyire gondolhatta komolyan mindezt, s maga vajon nem nyerített-e föl írás közben, két kurafiázás, két lator-haramiázás közben.
Nehogy azt higgye a nyájas olvasó, hogy ez a levél, s főként annak hangvétele egymagában állna régi históriánkban. Aki bele-beleolvasott már egy-egy hajdani hitvita szövegébe (pedig ott Isten igéje volt a tét!), tanúsíthatja, hogy Méliusz Juhász Péter, Dávid Ferenc és a többi hitvitázó, az elszánt – és emelkedett szellemben, de durvaságban is egyaránt pallérozott nyelvű – „magas küzdő felek” egyike sem ment a szomszédba egymás lerészegdisznózásáért, hogy egyéb emelkedett jelzőiket már ne is említsem. Bevallom, egyik-másik hitvitát olvasva szinte követni sem tudom azokat a „hitbéli igazságokat”, melyeket a felek firtatnak, inkább valami szellemi és nyelvi akrobatikának, szavak özönével végzett vásári medvetáncoltatásnak érzem ezeket a mondatzuhatagokat, még akkor is, ha esetükben a vásártér gyakran maga a templom volt.
Ez az idézett Horváth Mihály-féle káromkodás – melyet Trócsányi Zoltán közöl – csak abban egyedülálló, hogy a leghosszabb egy szuszra előadott szitoközön, melyet az érvelés, indoklás, magyarázkodás és egyéb polgári társalgási szokások nyugtató szigetei nem tarkítanak. Nem bizony. „Hogy nem tudtak vólt még kis korodban a disznók el szaggatni, avagy döglöttél vólna meg a Budai kalafában a páltza alatt, avagy ölted vólna bé magadat a Dunába…, valamennyi kémlő, lopó vagyon az városban, Posonban, mint hozzád tartanak szállásra, vissza aggott, kutyátúl fajzott, Török meny asszony, puska porra való, istentelen, mordály, tobzódó kurafi…, az hurka és tsík nyelés: azt is valami rossz, frantzúzos, trombitás inastúl tanultad…” És folyik tovább a csukló, bugyborékoló átoközön: „kanállal fejtett szakállú, hegyes koporsóba való (ez célzás a karóba húzásra!), ördöngös, pogánynál pogányabb, fátul szakadt Pilátus… Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg: a fejed koponyájában varjak és verebek tojjanak, tsontaidat az ebek széjjel hordozzák.”
Negyedét sem idéztem a haragtól sistergő levélnek, melyben oly ritka a pont meg a bekezdés, mint a fehér holló. És a zárlata sem érdektelen: „Adassék az néhai vitézlő Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna, beste lélek kurafinak.” Az aláírás pedig: „Sem ötséd, sem bátyád, sem jó akaród Horváth Mihály.”