A Royal-világ csillagai

Lassú, sárga kígyóként araszolt a 4-es, 6-os villamos az Erzsébet körúton. A Király utcai megállóhoz közelítve láttam, ahogy egy asszony horgolt szatyrából kipotyog néhány krumpliszem. Egy hajléktalan külsejű férfi almaborgőzösen rám lehelt, de épségben – és józanul – leszálltam a tömegközlekedési eszközről. Cikáztam egyet a villamosra tülekedők között, de sebaj: kisebb sajtópremierre hívtak a Corinthia Grand Hotel Royálba, majd az feledteti a szürke hétköznapot.
Ahogy felnéztem, pompázva tekintett rám a világvárosi luxushotel grandiózus épületegyüttese, s kétségtelen – állapítottam meg –, az először a millenniumi kiállításra 1896-ban megnyílt Royal a dinamikus fejlődésnek induló Nagykörút legnagyobb ingatlana volt. A város legpazarabb hoteljének étterme, kávéháza, cukrászdája olyan illusztris vendégeket vonzott, mint Heltay Jenő, Nagy Lajos és Krúdy Gyula, a bálteremben pedig Bartók Béla adott koncerteket.
Az elegáns személyzet mosolygósan nyit ajtót, s körbevesz a pompa. A történelem, a kultúra, az építészet és a vendéglátás illusztris szimbóluma köszönt, feketében a személyzet s a protokollvendégek sora. Pezsgővel köszöntenek engem is. Kellemes a parti, látni, hogy az utolsó simításokat most végzik a mesteremberek. A Brasserie Royale Étterem tegnapi megnyitója idején is kék-sárga munkaruhás férfiak kefével simítgatták a bíborvörös szőnyeg fürtjeit. Robert A. Barsby vezérigazgató elmondta: múlt hét vasárnapján volt a szálloda megnyitója. Egy török csoport már birtokába vette a szállodát, van néhány egyéni vendég, s nemsokára máltai bankárcsoport érkezik. Egyébként a kihasználatlan épületet hat éve látta meg a Corinthia szállodalánc tulajdonosa, s megálmodta, hogy milyen is lehetett régen, majd elhatározta, hogy Európa egyik legszebb és legelegánsabb szállodáját hozza itt létre. Robert A. Barsby vezérigazgató kérdésemre elmondja, hogy korábban a Kempinski szállodaláncnál, majd a Sheratonnál dolgozott. Munkája során Svájcban, Kanadában, az USA-ban, Kínában, és Afrikában ismerkedett az idegenforgalommal és a vendéglátással. Mint mondja, itt Budapesten, a szállodában létrehoztak egy 2000 fős konferenciaközpontot is, s szeretnék, ha a jelentős, ilyen jellegű budapesti rendezvények harminc százalékát náluk rendeznék meg. Bolyonganak az újságírók a „királyi” lakosztályban, az exkluzív apartmanokban. Egy elérzékenyült hölggyel találkozom a folyosón. Bíró Júlia elmondja: a szülei itt, a Royalban ismerkedtek meg az ötvenes évek elején. – Apám a szemben lévő férfiszabóság tulajdonosa volt, édesanyám pedig a mellette látható Fedosz fehérneműboltban dolgozott. Apám rendszeresen kiállt a bejárat elé, s nézte, ahogy édesanyám ebédelni indul a szállodába. Aztán már rá is köszönt, később ő is ide járt ebédelni, majd átült az asztalához. Összebarátkoztak, később pedig egybekeltek.
Újabb szállóvendégek érkeznek. Hajóbőröndöt cipel egy férfi, arcizma se rándul. Lágyan bim-bamol a lift, ahogy széttárja ajtóit.
A pompás lépcsősor szobrait éppen restaurátorok festegették, aranymázas ecsetjeik vidáman pampucolták a nőalakokat. Fény, csillogás, szépség. Kell-e más ahhoz, hogy jól érezze magát itt az ember? Kell. Egy átlagos szoba ára 240–280 euró, az elnöki lakosztályé háromezerbe kerül. Az étteremben egy halászlé hétszáz, egy paprikás csirke 2100 forintba, a serpenyőben sült lazac pedig 2800 forintba kerül. Valójában ugyanannyi, mint egy elegáns étteremben bárhol Budapesten. Akinek ez nem pénz, az kérjen Dom Perignon pezsgőt 65 ezer forintért, azaz napi árfolyamon 263,31 euróért.
– De jó ide bejönni! Járjunk ide mindennap menüt enni! – sóhajt egy középkorú hölgy, miközben párjába karol. Azután megmásszák a lépcsőket: spanyol márványba kapaszkodnak és dél-afrikai szőnyegeken lépdelnek. Egy nagyobb terembe érve egyikőjük felkiált. – Itt volt a Vörös Csillag mozi, itt láttuk a Nemo kapitány és a víz alatti várost! – halljuk, miközben megint bim-bamol egyet az egyik lift ajtaja.