Én nem tudom...

Én nem tudom, a magyar igazságszolgáltatás hasonlatos-e Isten malmaihoz, amelyek köztudottan lassan őrölnek. Tulajdonképpen azt sem tudom, miként kerültem én – mint csizma az asztalra – a fiatalkorúak bíróságára, amely X. Y. és három társa ügyében ítéletet hozni hivatott.
A lassú malomkövek akkor kezdtek el őrölni (többek között engem is, mint sértettet, ahogy ezt már megírtam), amikor X. Y.-ék úgy döntöttek, hogy unalmas éjszakákon megpróbálják feltörni, kifosztani és ellopni a VII. kerület centrumában parkoló autókat. A magam részéről hosszabb ideje azt hittem, hogy biztonságban vagyok, mivel kocsim belső terében nem tartok semmit, ami az utcán csellengő fiatalkorúak figyelmét felkelthetné. Miután vagy húsz évvel ezelőtt egy rongyos, narancssárga, halpikkelyes horgászpulóver miatt egy mindörökké ismeretlenül maradt elkövető féltéglával bezúzta az autóm ablakát, beláttam, hogy egy színes nejlonzacskó is kockázatot jelent. Miután mostani VW Polo típusú gépkocsim dísztárcsáit a vétel utáni első napon, ködlámpáit pedig a harmadikon lelopták, különös nyugalom szállt meg, mert úgy véltem, hogy ezután csak a visszapillantó tükrök és az ablaktörlő lapátok jelentenek némi kockázatot. Egy „műgyűjtő” aztán kiemelte a VW-emblémát is, s így teljes bizalommal nézhettem a jövőbe, mivel a kocsi ellopásától számkódos indításgátlóm révén nem tartottam igazán. (Ugyanis ha ez az indításgátló megmakacsolja magát, csakis a központból kiszálló szakember tudja a kocsit elindítani.) Persze mindenről X. Y. és három társa, akiket nevezzünk Józsinak, Gézának és Arthúrnak, mivel a Tádé keresztnév politikailag inkorrekt (nem tudhatott).
Tehát múlt év december végén, miként már többször előadtam, arra riadtam nem túlságosan édes álmomból, hogy a Für Elise dallamára bőg a kaputelefon. Egy rendőr közölte velem, hogy betörték a kocsim ablakát, s szükség van a jelenlétemre, mert nemsokára megérkeznek a helyszínelők. Mínusz tíz fok lehetett, amikor Natasa nagy örömére levánszorogtunk a harmadikról, és konstatáltuk, hogy bizonyos ismeretlenek, akiket egy szemtanú jumbósapkában és „romás léptekkel” menekülni látott, porrá zúzták az első ablakot, behatoltak az utastérbe és a csomagtartóba. Két óra múlva megérkeztek a helyszínelők. Meg sem fordult a fejemben, hogy az elkövetőket éber rendőrségünk (pechemre) nyakon csípi. Ám X. Y.-t, Józsit, Bélát és Arthúrt úgy két hét múlva tetten érték, s a nyomozók rájuk kívánták bizonyítani az én Polóm „molesztálását” is. Ezért reggel 8-ra be kellett fáradnom a ker. kap.-ra, ahol az ügy előadója ismét felvette a káromról szóló jegyzőkönyvet, amelyben szerencsétlenségemre szerepelt egy kis értékű Black and Decker fúrógép is, ami a csomagtartóból tűnt el. Fiatalkorúakkal mindig babrás a dolog, mondta a rendőrtiszt, számítson rá, hogy beidézik a bíróságra. Így is történt. Megkaptam a bírósági idézést: büntetőügyben. A postás eléggé ferdén nézett rám, én meg bensőmben méla undorral olvastam el a szöveget, amely elővezetéssel, pénzbírsággal és egyéb szankciókkal fenyegetett meg, hogy ha nem leszek ott a tárgyalóteremben az adott napon. A dátumot és az órát nagy, bazi betűkkel felírtam az íróasztalomra, hogy az szem előtt legyen, így a legteljesebb pontossággal jelentem meg a Markó utcában, ahol már számos, hozzám hasonló tanú várakozott.
A bíróság sem késett. Ám a bírónő sajnálattal közölte velünk, hogy a tárgyalás elmarad, mert a fiatalkorú Józsi ezúttal eltekintett a megjelenéstől, így februárban újrakezdjük. Mondtam, hogy én akkor és még további két évig a Bahamákon leszek. A bírónő jegesen rám nézett, és azt mondta: maga egy fontos tanú, ne viccelődjön. Arthúrék tagadják a Black and Deckert, ezért szembesítésre van szükség. Most már én is letagadtam volna a Black and Deckert, de akkor elítélnek hamis tanúzásért.
Hogy mi vár még rám, én nem tudom…