Más eszközök

Egy Széles Gábor nevű bérbehajtó és kihelyezett humán bankszámlái lemondásra szólították fel Járai Zsigmondot, a Magyar Nemzeti Bank elnökét. Kiss Elemér kancelláriaminiszter, nyilván véletlenül, azonnal támogatta az indítványt. Járai Zsigmond bűne, hogy nem kívánja elszabadítani az inflációt. A kormány és a Széles Gábor nevű viszont igen. Ha nőne az infláció, sokkal több lenne az állam bevétele, a kormány könnyebben tudná semlegesíteni azt a hiányt, amit eddigi tobzódó költekezésével okozott. Persze nem úgy van, hogy mintegy varázsütésre eltűnik a hiány, és boldogok vagyunk. Ha nő az infláció, mindenki egy kicsivel többet fizet mindenért, nem hiába nevezik az inflációt a szegények adójának. A társadalomnak azon tagjai, akik nem kormánytagok és nem nagyvállalkozók, rosszul járnának. Másfelől azonban Kiss Elemér és Széles Gábor örülne. Ez a két nagy tábor áll most szembe egymással, közöttük pedig ott töpreng Járai Zsigmond.
Hogy mi lesz ebből, majd úgyis eldől, mégpedig tőlünk függetlenül. A jelenség sokkal érdekesebb. A független jegybank elnöke ellen indított akció az utolsó a csaták hosszú sorában, utolsó, de csak holnapig vagy holnaputánig. Clausewitz szerint a háború a politika folytatása, más eszközökkel. A kormányváltás óta ezek a más eszközök kifényesedtek az állandó használattól. A Fidesz ellen sokszor felhozott vád, az úgynevezett egész pályás letámadás jelentése mára egészen új dimenziókat kapott. A koalíció egész pályás letámadása nemcsak a pályán zajlik, hanem az öltözőben, a nézőtéren és a stadiont övező utcákon is. Ez háború.
A hatalom átvétele óta a kormány az államigazgatás egységeit a politikai megtorlás szolgálatába állította. A rendőrség közterületen csatázik, miközben a bűnüldözés huszadrangú üggyé vált. Az igazságügy-miniszter a szólásszabadságot próbálja korlátozni. Az APEH vérebként, hátrasunyított füllel száguld az előző elit nyomában. Keller László beismerő hallomásokra alapozott vizsgálatokat folytat az Orbán-kormány ellen, dróton rángatva a hatóságokat. Hogy elérje az ORTT elnökének távozását, a kormány kész lett volna működésképtelenné tenni a testületet. A katolikus egyházat javában fegyelmezik, mert a választások előtt szót emelt értékeiért. Az iskolákat drogtörvény-módosításukkal teszik módszeresen tönkre. A sajtószabadság területén otthon, családjuk kis körében elsajátított terrorista eszközökkel élnek, ám a bűnözőkkel szemben nagyvonalúak. A közszolgálati médiát pénzügyi pórázukra fűzik. A magyarságot a Kempinski szállóban alázzák meg, mosolyogva koccintva egy államalkotó keresztény nemzet tragédiájára. Külföldön minden alkura készek, tekintet nélkül hazánk teherbíró képességére.
Minden gondolatukat, tettüket, intézkedésüket a bosszú vezérli. Bosszút állnak az 1998-as választásokért, és bosszút állnak a 2002-es választásokért. Bosszút az akkori vereségért, bosszút, mert tiszta eszközökkel most sem győzhettek, és azért is, mert tudjuk, hogyan győztek. Minden egyes leváltással példát statuálnak, hogy soha többé ne legyen ember, aki velük szembefordul. Minden kritikus vagy – igen – ellenséges hangot elfojtani igyekeznek, akár egyenként is, gondoljunk Loppert Dánielre. Szavaik simulnak, társadalmi békéről szólnak, tényleges tetteiket elhallgatja, nemessé magyarázza és támogatja a média. Az árok betemetéséről szólnak, és szakadékokat robbantanak. Ügyesek, okosak, kemények és népszerűek.
Nem baj.
Minden tettük visszájára fordul majd. És közben, mintegy mellesleg, megoldást kínálnak legnagyobb problémánkra. Ilyen nyomás alatt a jobboldal még soha nem volt. Az ilyen fokú presszió csodákra képes. Egy határérték felett a puha, törékeny grafitból gyémánt lesz. Csak egy pillanat, csak egy ezredfokkal több az addig hatástalannál, és a grafit eltűnik. Ezzel segítenek nekünk. Ma még ezerfelé beszélünk, húzunk, vitatkozunk. Ha így folytatják, és így fogják folytatni, mert erre vannak kiképezve, megteremtik az egységes jobboldalt, amire saját erőnkből talán soha nem lennénk képesek. Ma minden jobboldali köz- vagy magánfórumon az a napirend, hogy miért ilyen gyenge, szétesett, bátortalan a polgári tábor. Pedig nem az. Ha az lenne, felesleges lenne a háború. Ők jobban tudják nálunk, hogy milyen erő feszül mögöttünk. Őket egy makogó kreatúra képviseli, ezen az oldalon Orbán Viktor áll. Nekik pénzük van, nekünk értékeink. Nekik porban csúszó médiumaik vannak, mi szóba állunk egymással. Ők Budapestről Washingtonba néznek, mi a magyar falvakba. Nekik lakosságuk van, nekünk polgáraink. Őket adatbázisokból előszólított szavazók választották, erre az oldalra minden voks egy értékrendből fakadóan érkezett. Az országgyűlési választás egyszeri, számukra soha többé meg nem ismételhető alkalom volt. Adatbázis által vész mind, ki adatbázist ragad. Tudják. Ezért sietnek. Ecclesia non festinat. Az egyház nem siet. Mi sem sietünk. Csak a gyenge rohan.
Veszíteni fognak. Nem kell vizionálni, hogy nyolc meg tizenhat meg húsz évre bebetonozzák magukat. Ugyan. Elveket, értékeket, hagyományokat nem lehet közbeszerzés útján pályáztatni. Nincs semmijük. Nem is lesz. Ez a villámháború, ez jelenti őket. Szerzett és örökölt tudásanyaguk erre terjed ki.
És amikor legyőzzük őket: emlékezzünk ezekre a napokra. A mai mély hallgatásainkra. A fogcsikorgató fogadkozásainkra. Hogy ez az érzés, amit most érzünk, ne szálljon el, ne hűljön ki. Hogy soha többé konszenzust. Soha többé gesztusokat. Soha többé taktikázást. Felejtsük el az érem másik oldalát, néztük eleget. A szótárból is vágjuk ki az egyrészt-másrészt szavakat, nemhogy a beszédeinkből. Általában is hagyjuk a kis és különösen a nagy szavakat. Tőlük tudjuk, igazán a tettek beszélnek. Ne mondjuk, de ne is felejtsük. Csak három szó, könnyű észben tartani, talán még nekik is sikerülni fog. Nem lesz kegyelem.