A butaság iskolája

Sok volt a pedagógus a családban, így aztán a kommunisták legnagyobb kártételeként egy időben a Révai József fejéből kipattant bukásmentes iskolák mozgalmát emlegettük otthon, ha mertük. Az elvtársak akkoriban azt gondolták, elég a párt központi bizottságának betiltania az osztályismétlést, elég meghurcolni a tiltás ellenére mégis buktató tanárokat, és egy csapásra okosabb lesz a lakosságnak nevezett nemzet. Ennek pedig az lett a következménye, hogy akik nem bírtak az alsóbb osztályok követelményeinek sem megfelelni, magasabb szinten frusztrálódtak tovább az elégségesnek átkeresztelt tudatlanságuk következtében, és sikeresen vetették vissza felkészültebb társaikat is a fejlődésben. A bukásmentes iskolák mozgalmát elsöpörte a rendszerváltás egyéb kacatokkal együtt. De nem kellett sokáig várni a hatvanas-hetvenes évek visszatértére ezen a területen sem.
Magyar Bálint minisztériumában elkészült a közoktatási törvény legfrissebb módosítása, amely szerint az alsósokat nem lehet majd megbuktatni. Az indoklás szerint a lassabban érőknek, a hátrányos helyzetűeknek meg kell adni azt a lehetőséget, hogy a bukás kudarcélménye nélkül jussanak el a negyedik év végéig. A látszólag roppant humánus elgondolás alapján tehát egészen negyedikig el lehet jutni anélkül, hogy a gyerek megtanulna olvasni, számolni. Egyre több mindent fogadnak majd értetlenül, de legalább azokkal lesznek egy társaságban, akikkel együtt húztak váltócipőt. Negyedik után persze más a helyzet. A készülő tervezetből ugyanis a közoktatásért felelős helyettes államtitkár szerint nem következik az, hogy aki a negyedik osztály végére nem tanul meg olvasni, mindenképpen eljut az ötödik osztályig. Majd valakik eldöntik, hogy tényleg nem tud, vagy csak úgy tesz, és amennyiben az egyszeregy eredménye sem jön ki pontosan, úgy a negyediket szegény nebulónak újra kell járni. Akkor viszont már a tervezet kiagyalói szerint jól bírja a bukással járó frusztrációt… Sajnos ebből az derül ki, a baloldali-liberális oktatáspolitikusok ismét késztetést éreznek a nemzet végső elbutítására.
A tervezet – egyébként helyesen – abból indul ki, hogy növelni kell az alapkészségek elsajátítására fordított időt. Ezt teszik azok is, akik most kétszer járják az elsőt vagy a másodikat. Gyanítható, hogy nem az elégtelen osztályzat vagy a nem felelt meg szöveges bejegyzés frusztrálja őket elsősorban, hanem a sikertelenség. Az pedig ott kezdődik, hogy Pistike felismeri az A betűt, Danika viszont nem. Danikán tehát segíteni kell, de nem adminisztratív módszerekkel, hanem például adni kell elég pénzt az önkormányzatoknak, hogy ki tudják fizetni a pedagógusoknak a legújabb felzárkóztató módszerek elsajátításának költségeit, a pluszmunka díját. Segíteni kell az iskolákat, hogy tudjanak csoportbontásban, kis létszámú osztályokban tanítani, hogy csak néhányat soroljak az üdvözítőbb megoldások közül. A porosz jellegű iskola liberalizálása úgy, hogy megfosztjuk a lényegét jelentő előmeneteli struktúrájától és értékelési rendjétől, tragikus következményekkel járhat. Mindez csak rosszabb eredményhez vezet, ha közben lényegi változás nem történik az iskolaszerkezetben és az iskolával szemben támasztott társadalmi elvárásokban. Pedig jó példát lehet találni az iskolareformra az unióban is nem egyet. Dániában például régen kitalálták, hogyan valósítható meg mindaz, amit nálunk Révai utódai csak szeretnének. Nincs osztályzat, nincs bukás, nincs stressz, a tudás megszerzése nem nyűg, hanem örömforrás mindenki számára, eredményeik fantasztikusak. Tizenöt fősek a csoportok, minden iskolának van sportcsarnoka és focipályája, nincs olyan kérése az igazgatóknak, amire a fenntartók sajnálnák a pénzt. Egy pedagógus négy órát tanít naponta. Amikor ott jártam, annyi dán koronáért, amennyi forintért magyar kollégáik. A szorzó akkor tíz körül járt.