A gyűlölködés délibábja

A Fidesz vezette önkormányzatok csupán a gyűlölködés kis szigetei lesznek – eme kijelentés szellemi atyja Kovács László, aki az Európai Unió kapujában álló Magyar Köztársaság külügyminisztere, valamint a Szocialista Internacionáléban oszlopos tagnak számító MSZP elnöke. Mindezt akkor mondta a derék, tisztességben megőszült diplomata, amikor a pártja imponáló fölénnyel megnyerte az október 20-i önkormányzati választásokat, és jelentősen megerősítette pozícióit helyhatósági szinten is.
Sokan már akkor megbotránkoztak, hogy miért kell egy demokratikus jogállamban ilyen durván minősíteni azokat a településeket, amelyek nem baloldali jelölteket segítettek a polgármesteri és képviselői székekbe. Miért kell Kaposvárt vagy éppen Siófokot gyűlölködőnek minősíteni? Miféle tenger szigetei lennének ezek? Talán a rózsaszín-vörös-kék árnyalatokban játszó szeretetóceáné? Netán az is elképzelhető – tették fel nem kevesen gondolatban a kérdést –, hogy az októberben még békésnek mutatkozó víztömeg egyszer csak haragos szörnyeteggé válik, és borzongató szökőárként fog rázúdulni az „utálkozásba” és „gyűlölködésbe” burkolózó szigetecskékre?
A választ azóta már tudjuk. Itt van például Kaposvár és térsége, amelyik rövidesen az amerikai–iraki háború egyik potenciális szereplőjévé válhat, hiszen most már bizonyos, hogy a Medgyessy-kormány döntése nyomán jelentős számú „arab tolmács” kiképzése kezdődik meg Taszáron. Nem is az a kérdés, hogy miért éppen Magyarországon kell angol nyelvre tanítani a többségében angol nyelvterületről toborzott iraki emigránsokat, hanem az, hogy miért nem veszi magának a fáradságot Medgyessy Péter miniszterelnök arra, hogy személyesen elmenjen Kaposvárra, és megfelelően, élőszóban tájékoztassa a megyeszékhely és a környező települések polgárait arról, hogy miféle kiképzés kezdődik meg a taszári bázis szigorúan őrzött falai mögött. Talán azért nem, mert ő is a kormánykoalíció ügyvezető igazgatójának, Kovács Lászlónak a fejével gondolkodik, vagyis egy gyűlöletsziget nem érdemel annyit, hogy Varadero és Moszkva mellett ide is tegyen egy rövid kirándulást.
A szakértelem kora az Orbán-kormány leváltásával lejárt. Most az értelmiségi víziók világát éljük. Gyors és hatékony munkahelyteremtés helyett Smart Hungary-kártyák és ki tudja, kinek a felelősségi körébe tartozó nemzeti fejlesztési tervek lepték el a közéletet. Miközben az egymás után bezáró multinacionális cégek utcára tett bérmunkásai zavartan számolgatják, hogy a vészesen emelkedő energiaszámlák mellett képesek lesznek-e kifizetni a következő havi telefontarifát. Mindenki ideges és feszült. Így a „gyűlölködő” Tatabánya polgármestere is, hiszen a Peugeot végül is a szlovákiai Nagyszombatra telepíti legújabb gyárát. Bencsik János polgármester hiába reménykedett abban, hogy a franciaországi kapcsolatairól elhíresült Medgyessy Péter képes lesz kilobbizni az autógyár idetelepítését. Pedig kellett volna egy sikerélmény az országnak, mert az IBM, a Philips és a többi, Kínába tartó világcég döntései finoman szólva megingatták a magyar gazdasági csodába és az ország egyedülálló tőkevonzó képességébe vetett hitünket. Amíg a minden létező negatív jelzővel felruházott Orbán-kabinet irányította Magyarországot, a patrióta szellemű gazdaságpolitikai intézkedések ellenére is sikerült fenntartani a kényes egyensúlyt a hazai vállalkozók és a multinacionális tőke között. A Danone emlékezetes győri gyárbezárási kísérletét leszámítva nem volt komoly konfliktus, és érdekes, hogy a Magyar Nemzeti Bank erős forintot és alacsony inflációt megcélzó koncepciója sem hatott romboló erővel egyetlen ágazatra sem.
Persze tény, hogy sok vitatható gazdasági intézkedés született akkoriban is, de a komoly költségvetési tartalékok és a megfontolt bérpolitika nem okozott pánikhelyzetet. Még a legkényesebb kérdést, az Orbán Viktor és Surányi György volt MNB-elnök közötti konfliktust is sikerült lecsillapítani, és a Bokros-(Surányi-)csomag egykori megteremtője európai módon zárhatta le hatéves jegybankelnöki ciklusát. Az utóddal, Járai Zsigmonddal sem volt probléma, egészen addig, amíg ki nem derült valamikor 2002 nyarán, hogy nem hajlandó felmondani azt a rendszerváltás óta meglévő konszenzust, mely szerint a magyar gazdaságpolitika legfőbb célja az alacsony infláció és a költségvetési egyensúly. Márpedig ez központi kérdéssé vált, mivel az alapos előkészítés nélkül végrehajtott, csupán szavazatvásárlási célokat szolgáló száznapos program miatt immár olyan hatalmas lyuk tátong az államháztartásban, amelynek a betömését csupán az agresszíven felpörgetett inflációval és így a lakosság burkolt kifosztásával lehet elérni.
Mert mit ér a pedagógusok béremelése, ha a Magyar Bálint által eltervezett, a „szeretet” jegyében fogant iskolareform alighanem komoly pedagógus-munkanélküliséget indíthat el? Miféle jóléti csomag az, amelynek meghirdetése után egyszer csak az derül ki, hogy a fizikailag és pszichikailag is rendkívül leterhelt buszsofőrök megalázóan alacsony jövedelemért dolgoznak hajnaltól napestig? Miféle kormány az, amelynek a máskor hiperaktív gazdasági minisztere pont akkor válik láthatatlanná, amikor kiderül, milyen körülmények között dolgoznak az általa felügyelt ágazatban? És milyen miniszterelnök az, aki ország-világ előtt fitogtatja gazdagságát és ki tudja, hány millió forintba kerülő nyaralását, miközben tömegek figyelik szorongva a gáz- és villanyszámlákat? És vajon tudja-e az Orbán-kormány minimálbér-politikája ellen acsarkodó gazdasági kabinet, hogy mit éreznek a kirúgott családfők, amikor a „károsan magas” minimálbérből kell eltartaniuk családjukat?
Egyre nyilvánvalóbb, tavaly rosszul választott az ország. Folyamatosan romlik Magyarország pénzügyi helyzete, holott soha nem látott mennyiségű hangzatos szlogen meg euroáda pufog a médiumokban (természetesen SZDSZ közeli cégek közreműködésével). Amióta új kormány regnál, egy olyan kultúrharc robbant ki, amelynek brutalitása az ötvenes éveket idézi. Ízléstelen és pornográf valóságshow-k mérgezik a gondolkodásra egyre képtelenebb nézősereget, miközben a háttérben válogatás nélkül folyik az előző kormány alkotásainak – vagy egyszerűen csak a konzervatív eszmevilág, egyáltalán: a demokratikus intézmények – szisztematikus lerombolása. A közszolgálati tévé megszállása, az ellenzéki sajtó megrendszabályozása, a Terror Háza múzeum elleni kampány, a státustörvény alattomos kiüresítése, a Millenáris Park kiállításának a likvidálása, az MNB elnöke elleni álságos hecckampány, a Hamvas-intézet vagy az Illyés Közalapítvány ellehetetlenítése minden jel szerint csak a nyitány. Immár a Szent Korona Országházból való elszállítása van napirenden, de folytathatnánk a sort a Nemzeti Színház kultúrplazává való átalakításának tervével, amelynek szellemi atyja az a Jordán Tamás, aki nélkül már hosszú évek óta nem rendeztek március 15-i ünnepséget a szabad demokraták (pardon, nem a szabad demokraták, hanem a fővárosi önkormányzat).
Nem tudhattuk, hogy eljön az idő, amikor a kellően elkábított lakosság análisszex-tanfolyamot fog bámulni főműsoridőben az egyik kereskedelmi televízóban, miközben aknamunka folyik minden olyan lap vagy elektronikus médium ellen, amelyben polgári értékrendet valló szerkesztőség dolgozik. Senki nem sejthette, hogy milyen erkölcsi romlás indul meg – degeszre tömve a mobilcégek kasszáját –, mialatt a történelmi egyházaktól kezdve a legártatlanabb operafilmig, védtelen (nem baloldali) önkormányzatoktól kezdve a fehér sálat nem viselő romákig mindenki célpontjává válik egy rafináltan megtervezett, destruktív kormányzati stratégiának, amelynek egyetlen célja, hogy megrágalmazza, befeketítse és eltörölje mindazon értékeket, amelyeket az előző ciklus koalíciója teremtett meg, vagy egyszerűen csak támogatni merészelt.
Végképp eltörölni! Az elmúlt négy évet végképp eltörölni; most ilyen világot élünk. A valójában senki által nem ismert többség akaratából van ilyen kormányunk. Szeretetről beszélő, negédesen mosolygó politikusok gyülekezete gyakorolja a hatalmat, még ki tudja, meddig. Talán csak a következő választásokig. Ami nem is biztos, hogy 2006-ban lesz. Lehet, hogy már nem kell addig várni. Mert ami nem sikerült a tavalyi év tömegdemonstrációinak és tényleges koncepció nélküli protestálásainak, az sikerülhet a repedező fékpofáknak, a váratlanul lezúdult hónak, a Loppert Dánielből mártírt csináló bíráknak meg a Peugeot-gyár lélek nélküli profitmérnökeinek: bebizonyítani, hogy a jelenlegi hatalom mennyire képtelen úgy kormányozni és dönteni, ahogyan azt a mosolygó Mester Ákos lapjának PR-interjúiban megígérték. Mindebben csak az a rossz, hogy a dilettáns intézkedéseknek mindenki megfizeti az árát.