Cseh barátaink sorsáról

Mindig csodáltam cseh barátainkat. Irigyeltem őket a múlt évszázadban a cseh érdekeket messzemenően képviselő kiváló politikusaikért, az első és második világháború utáni diplomáciai sikereikért, erős gazdaságukért, jégkorongcsapatukért, teniszezőikért. Valahogy mindig az volt az érzésem, hogy nálunk okosabban politizálnak, hatékonyabban szervezik társadalmukat. Bár követtem a rendszerváltozás utáni cseh eseményeket, valószínűleg saját hibám vagy a hazai sajtó gyér tudósításai miatt kevésbé voltam tájékozott az 1990 utáni pártviszonyok részleteiről. Így mint derült égből a villámcsapás ért Kaszás Péter tájékoztatása (Magyar Nemzet, január 2.), amelyből megtudtam, hogy Csehországban a volt kommunisták nem váltak a demokratikus politika jelentős tényezőivé. A szociáldemokraták nem posztkommunisták, pártjuk nem utódpárt, miniszterelnökük és pártvezetőik nem voltak az állampárt tagjai. A ’91-ben elfogadott törvénygyűjtemény egyértelműen kizárta a fontos tisztségek betöltéséből az állampárt vezető funkcionáriusait és a diktatúra más szervezeteiben dolgozó polgárokat. Sokkolóan hatottak rám ezek az információk, és őszintén sajnálni kezdtem cseh barátainkat. Na lám, mondtam, mégse olyan kiválóak és okosak ezek a csehek, ők is tudnak kapitális hibákat elkövetni. Kicsit erősödött bennem a nemzeti büszkeség, na nem annyira, hogy az valamilyen nacionalizmusba menjen át! El is határoztam: elmegyek az őszi prágai szakmai konferenciára, ahol hivatkozva arra, hogy valamikor azonos akolban voltunk, megpróbálom legalább cseh tudós kollégáimat a helyes útra terelni.
Bevallom, még elképzelni se tudom, hogyan tudnak a csehek utódpárt nélkül élni. Hogyan lehet a diktatúrában szerzett államigazgatási tapasztalat nélkül irányítani a demokráciát, fejleszteni a gazdaságot? Hogyan tudták egyáltalán a tőkés társadalom alapjait lerakni azoknak a politikusoknak a közreműködése nélkül, akik – tanítómestereiket követve – annak idején lebontották a kapitalizmust, akik csírájában megsemmisítették annak minden formáját? Azok nélkül, akik még ’89-ben is püföltették a változásért felvonulókat? Akik a nemzeti ünnepeink időpontja körül még közvetlenül a rendszerváltozás előtt is elárasztották civil ruhás ügynökeikkel az egyetemek környékét, nehogy valaki elszavaljon egy hazafias költeményt ott és akkor, ahol ők azt nem látták jónak. Akik saját hatalmuk biztosítása céljából kialakították és működtették a besúgórendszert.
Csak remélem, hogy Csehországban a tartózkodás a régi káderektől nem terjed ki alacsonyabb szintre is. Hiszen arra ők is hamar rájöhettek, hogy intézményeik akkor működnek a leghatékonyabban, ha vezetőikké a régi pártfunkcionáriusokat nevezik ki vagy – demokratikus úton (!) – választják meg őket. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy azok, akik a korábbi időszakban nem viseltek valamiféle párttisztséget, és csupán a szakmájukra koncentráltak, képesek lennének az új körülmények között munkahelyük irányítására. Országunk nem követett el olyan hibákat sem, hogy az MSZP médiahatalmasságait megfosztotta volna munkalehetőségeiktől. Ily módon kezünkben maradt a nép irányítása, befolyásolása. A régi, klasszikus propagandamódszerekkel sikerült a lakosságban tudatosítanunk, hogy valójában mi, a régi harcosok vagyunk azok, akik ki tudják húzni az országot a csávából, amelybe természetesen nem a szocializmus építői, hanem a polgári politikusok és kormányok juttatták. Nemrég a régi rendszerünk több pénzügyi hatalmassága nyilatkozott az ATV egyik beszélgetőműsorában. Csak úgy sugárzott belőlük a magabiztosság, a mindentudás, a szakértelem, ahogyan kioktatták az MNB jelenlegi elnökét és a rossz oldalon álló pénzügyeseket. Most láttam csak, hogy milyen szerencsések voltunk, hogy ’56 után a Párt kezében maradt a kormányrúd. Még elgondolni is rossz, hogy mi történt volna ezzel az országgal, ha a nagy patronáló nem segít bennünket, ha nem a párt ranglétráján felcseperedő, felkapaszkodó pénzügyi-gazdasági szakértők irányítják az ország gazdaságát. Hiszen igazán csak néhány hajszálon múlott, hogy nem értük utol a pusztulásra ítélt tőkés társadalmat.
Csehországban állítólag még a balliberális tábor is hiányzik, amelyik előírná a viselkedési normákat, amelyik ügyelne arra, nehogy a polgárok hazafias túlzásokba essenek, nehogy elfeledkezzenek őseik bűneiről, és hogy ne vezekeljenek helyettük is. Még elgondolni is rossz, hogy gátlástalanul énekelhetik himnuszukat, büszkék lehetnek történelmük nagyjaira, ünnepelhetik országuk nevezetes évfordulóit anélkül, hogy megrónák őket túlzott nemzeti érzelmeik miatt. Azt meg végképp nem tudom elképzelni, hogyan tudnak a hajdani elkötelezettségüktől mentes, tiszta múltú cseh politikusok jó benyomást kelteni nyugaton. Hiszen semmi tapasztalatuk nincsen a nagyhatalmak kívánságainak teljesítésében, alkalmazkodókészségben, saját önző nemzeti céljaik háttérbe szorításában. A mi (régi) politikusaink ezen a téren már óriási rutinra tettek szert, amelyet országukért (!) a mai világban is kitűnően tudnak hasznosítani. A cseh politikusok odáig merészkedtek, hogy – tekintettel gazdasági helyzetükre (!) – későbbi időpontra halasztották a milliárdokba kerülő harci eszközök beszerzését, figyelembe véve azt a tényt is, hogy az ellenségnek se híre, se hamva a láthatáron. Hogy miként tudják átvészelni a fegyvergyárak lobbistáinak – a NATO politikusai, tisztviselői révén – kifejtett rosszallását, még elképzelni se tudom. Egyelőre annak sincs jele, hogy a politikusaik kérnék az amerikai kormányt: létesítsen országukban egy Irak elleni „védőnő” vagy „szakács” fedőnevű kiképzőtábort, mivel minden vágyuk az, hogy kiváltsák Irak és az arab országok rosszallását.
Mi viszont mindezekkel szemben azt is elértük, hogy ma már megbocsáthatatlan vétek, a maradiság kézenfekvő jele a szocializmus-bolsevizmus több évtizedes időszakáról beszélni, elmélkedni. Előre kell néznünk, „borítsunk fátylat a múltra!” – ez most a jelszó. Ha már valaki mindenképpen a régmúlttal akar foglalkozni, akkor inkább elemezze a nyilasok és a nácik rémtetteit, vagy ha még korábbi időszak történéseit akarja felderíteni, akkor itt a magyar társadalom előtt csaknem ismeretlen (?) Habsburg-korszak. Csak könyörgöm, azt a kritikus 45 évet felejtsék már el, hiszen még mindig itt vannak közöttünk a diktatúra tisztjei, tiszthelyettesei, a nemes ideológia terjesztői, nem beszélve a diktatúrát gyakorló párt legmagasabb grémiumai, a Politikai és a Központi Bizottság tagjairól. Nem illendő az ő érzékenységüket megbántani, hiszen – mint azóta megtudtuk – ők valójában már akkori funkciójukban is mind a szocializmus sírját ásták, a többpártrendszerről álmodoztak, és a megszálló ország ellen ténykedtek.
Hihetetlenül rossz irányba mennek cseh barátaink, csak sajnálni tudom őket. Csak nehogy a végén kiderüljön, hogy a demokrácia építésében, az életszínvonalban, külföldi reputációjuk megteremtésében, gazdaságuk felzárkóztatásában, önbecsülésükben megint kenterbe vernek bennünket.
A szerző a Nemzeti Kör tagja