Európa bölcsessége

Legszívesebben azt mondanám Rumsfeld úrnak, amit a vidékünkről származó Cambronne tábornok üzent vissza, amikor Waterloonál megadásra szólították fel… – vágott vissza a finomkodónak nem nevezhető humoráról ismert francia környezetvédelmi miniszter a Párizs és Berlin háborúellenes magatartását arrogánsan és lekezelően minősítő amerikai védelmi miniszternek. Roselyne Bachelot nem idézte szó szerint a tábornokot, a franciák azonban megértették üzenetét. A bátor generális ugyanis a legenda szerint egyetlen szóval válaszolt az ajánlatra: „Merde!” (sz…t!). Ez a frappáns oldalvágás is jelzi az Amerika és hagyományos európai szövetségesei között Irak körül kibontakozó minden eddiginél élesebb ellentétet. A mostani vitában Washingtonnak a világ problémáira cowboyreflexekkel reagáló birodalmi arroganciája mellett világosan kirajzolódnak nemcsak az európai és amerikai érdekek, de az értékrend közötti különbségek is.
„A vén Európa történelmi, kulturális, politikai és gazdasági hagyományai révén birtokában van egyfajta bölcsességnek, s a bölcsesség bizony néha jó tanácsadó” – figyelmeztette a párizsi kormányszóvivő Rumsfeldet, aki előzőleg sértő szavakkal bírálta az Irak elleni háborút összhangban elutasító Franciaországot és Németországot. „Nem az öregség, hanem a bölcsesség okozza, hogy az európai országok ellenzik az esetleges iraki háborút” – kelt Párizs és Berlin védelmére Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke is. Az amerikai politikus nemes egyszerűséggel „problémának” nevezte e két országot, lekicsinylően megjegyezve, hogy a „régi Európát” képviselik a NATO keleti bővítésével egyre markánsabban megjelenő, Amerika oldalán lévő „új Európával” szemben. Jürgen Habermas filozófus számára Rumsfeld felosztása a valódi viszonyok megfordítását jelenti. A valóságban ugyanis szerinte az iraki válság kapcsán Európa képviseli Amerika, a felvilágosodás és az ENSZ emberi jogi politikájának demokratikus eszményeit. Mint a Frankfurter Allgemeine Zeitungban írja, ezek az ideálok manapság Európában inkább követőkre találnak, mint a meglehetősen öregnek kinéző Újvilágban. Az emberi jogok figyelembevétele mellett a halálbüntetés, az ökológiai szempontok vagy a háborús bűnök megítélésében is egyre markánsabban ütközik ki az európai és az amerikai értékrend közötti különbség. A Fehér Házban legfeljebb hazafias túlkapásnak tartják a tálib foglyok kínzását, az FBI rendőrállami módszereit, s az Egyesült Államok bizonyos államaiban természetes, hogy 18. születésnapjukon végezzenek ki kamaszokat.
Az erősödő világhatalmi öntudat mellett a terrorizmus erősödése, a félelem is elfogadtat sok olyan dolgot az amerikai társadalommal, ami az Európai Unió országait már régóta irritálja. Valahol ugyanezt fejtegeti a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain egy másik ismert filozófus, Peter Sloterdijk is, aki szerint, miközben az Egyesült Államok kitart a heroizmus konvenciói mellett, a „régi Európa” egy posztheroikus stílushoz tért meg. Az olyan típusú „hősöket”, mint Rumsfeld vagy Bush, az a hit tölti el, hogy végeredményben az erőszak tesz szabaddá, s hogy a kultúra és a törvények csak szép időben számítanak. Mindezt kissé nyersebben úgy is fogalmazhatjuk, hogy a hidegháború után a világhatalomként egyedül maradt Amerikán eluralkodtak a birodalmi tünetek. Innen az arrogancia vagy a nemzetközi jog szabad, érdekeinek megfelelő értelmezése. S ami a legszomorúbb, mindehhez csatlós szerepbe, az oszd meg és uralkodj elvének eszközévé degradálva magát lelkesen asszisztál Magyarországgal az élen az az öregek bölcsességével egyelőre nem bíró „új Európa”.