Gondterhes év előtt

A brandenburgi kapu előtt régmúlt idők szelleme kísértett szilveszter éjszakáján. Az idősebb német korosztály számtalan tagja pedig emlékezett – az elmúlt évszázad hasonló hangulatban lezajlott, úgynevezett aranyos húszas esztendeire, amikor a főváros felkorbácsolt forgataga magával ragadta az embereket, fittyet hányva a közeledő veszélynek, a gazdasági válság fenyegető előjeleinek. Ezúttal, 2002 végén olyan, az ország helyzetére vonatkozó definíciókat kellett – ha csak rövid időre is – kitörölni a fejekből, mint „Európa betege”, „Szanálásra szoruló páciens”, „A fejlődés kerékkötője”, „A kontinens stoplámpája”. Találó megállapítások.
A gazdasági csodájáról híres ország polgárai gondterhelten kénytelenek a jövőbe tekinteni. „A rizikó esztendeje előtt állunk”– harsogta a Der Spiegel hírmagazin. A kancellár – szokásos újévi televíziós nyilatkozatában – politikusokra ritkán jellemző nyíltsággal lépett a nyilvánosság elé: „Nehéz út elején állunk. Jólétünket, szociális biztonságunkat, jó iskoláinkat, úthálózatunkat és kórházainkat – amiért a külföld irigyel bennünket – csak akkor tudjuk fenntartani, ha újból ráeszmélünk erőnkre, és közösen gondoskodunk arról a bátorságról, amellyel az alapvető változások megoldhatók.” A kormányfő szavai mögött mélyreható célkitűzés bújik meg: elbúcsúzni attól az államtól, amely átfogó gondoskodást nyújt polgárai minden igényét illetően. A németek túlnyomó része pedig fél a megszokott, mindeddig magas színvonalú szociális rendszer átépítésétől, a fokozott személyes felelősségvállalástól és az ezzel összefüggő anyagi terhektől. Retteg munkahelye elvesztésétől, eddigi megszokott életszínvonalának csökkenésétől, az anyagi gondoktól, a szociális mélyrepüléstől. Erre utalnak a különböző közvélemény-kutató intézetek jelzései. Az Allensbach Institut 1949 óta jelentkezik a tradicionális kérdéssel: „Reményekkel vagy aggodalmakkal tekint az újesztendő elé?” Az idén beérkezett válaszok szerint a polgárok hatvanegy százalékát kételyek gyötrik, és mindössze minden harmadik személyt hat át a remény érzése. A hangulatváltozás drámai: 2001 elején mindössze tizenkilenc százalékra rúgott a kétkedők tábora. A különböző gazdasági ágak szervezeteinek hangulata is másnapos. A kölni Német Gazdasági Intézet szerint harmincnyolc foglalkozási ágban elbocsátásokra, a munkahelyek számának csökkentésére kell számítani. A prognózisok alátámasztják a feltételezést: 2003 során a munkanélküliség jóval túllépi majd a négymilliós határt, ezzel párhuzamosan csökken a munkavállalók száma. E koordináta különösen elgondolkoztató, mert a kereső személyek fokozódó hiánya (mintegy negyedmillió) automatikusan csökkenti az adóbevételeket és a polgárok vásárlóképességét.
„A helyzet nem fog javulni, inkább rosszabodik majd”– szögezte le Gustav Horn, a Német Gazdaságkutató Intézet szakértője. Jóslatának első, kézzelfogható eredményét már az új év első napján kénytelenek voltak tudomásul venni a szilveszteri ünneplésből magukhoz tért polgárok: a benzinkutak átállított ártábláinak józan számai felhívták a figyelmüket arra, hogy az üzemanyag ára több mint három centtel drágult. A Zöldek által kezdeményezett ökológiai adót ugyanis immár ötödszörre emelték meg. A sort az elektromos áram, a földgáz, a dohánycikkek árának emelkedése folytatja. A növekvő adóterhek csomagjának további részletezése doktori disszertáció méreteit venné igénybe – a legérzékenyebben észlelhető teher a nyugdíjrészesedés meg a betegbiztosítás emelkedése. Hosszú távon az orvosi honoráriumokból a pácienseknek évi kilencszáz eurót saját zsebükből kellene fizetniök, a fogorvosok és fogtechnikusok munkájának költségeit pedig – svájci példát követve – teljesen kivonnák a betegbiztosító társaságok nyújtotta juttatásokból.
Egy lappangó, a politikusok részéről a legszívesebben elkendőzött jelenségről pedig még nem is esett szó. Amíg a tervezett bevándorlási törvény állandó vita tárgya a kormány meg az ellenzék között, addig a kivándorlás témája tabu, holott a Németországot elhagyók száma fokozatosan emelkedik. Az utóbbi tíz évben több mint egymillió német fordított hátat hazájának. A tendencia görbéje felfelé mutat. Végső távozásuk okai elsődlegesen foglalkozásukra vezethetők vissza, elenyészően kevés ugyanis az ilyen elhatározásra jutott nyugdíjaskorú személyek száma. A bajor Keresztényszociális Unió gazdaságpolitikai szóvivője, Johannes Singhammer a következő magyarázattal szolgált: „A Németországban nagyszerű kiképzésben részesült, magas szakmai tudással és átlagon felüli fizetéssel rendelkező emberek vándorolnak ki elsődlegesen, mert nem tartják biztatónak hazai lehetőségeiket és esélyeiket. Nyomasztóak a fizetésükre nehezedő terhek, elriasztja őket a bürokratizmus, és hiányolják a befektetésre hajló vállalkozások hathatós támogatását. Sokan úgy érzik, hogy életterük egyre szűkül.” A kivándorlók érdeklődése mindenekelőtt Írországra, Finnországra, Ausztráliára, Új-Zélandra meg Dél-Amerikára összpontosul, hiányuk ugyanakkor felgyorsítja a hazai generációk egyensúlyának eltolódását, fokozza a társadalom elöregedésének iramát. Így érthető a CSU-politikus Singhammer felszólítása: „A politikusoknak kell megakadályoznia a lábak Németország elleni szavazását.”
A követelés jogos. De megvalósítható? Külföldi szakvélemény szerint aligha. A világ harmadik legnagyobb gazdasági hatalmát csak széles körű reformok tudnák megmenteni attól, hogy átcsapjanak felette a recesszió hullámai. Hangoztatják ezt Berlinben is, ahol számtalan szakbizottság terjesztette elő már eddig is elképzeléseit, további specialisták újabb és újabb terveken dolgoznak – a szükségesnek vélt lépések átültetése a gyakorlatba viszont csak várat magára. Nyilván ebből a jelenségből vonta le elmarasztaló következtetését Thorsten Polleit, a Barclays Capital Bank vezető közgazdásza: „Az évek során szerzett tapasztalataim arra utalnak, hogy a német politika nem képes strukturális reformokra.”
A hazai közvélemény nem ennyire pesszimista, legfeljebb szerepváltásban látja a kiutat a mélypontról. A krízishelyzet megoldásának feladatát már nem a tavaly szeptemberben újraválasztott Gerhard Schrödertől várja, bizalmát inkább a külügyi tárcát irányító és egyben kancellárhelyettes, Joschka Fischer élvezi. Erre az eredményre jutott az egyik nagy német hetilap körkérdése. A politikai barométer állása is nyomasztó a szociáldemokrata kormányfő számára: ha most kerülne sor parlamenti választásra, akkor az SPD mindössze a szavazatok harmincegy százalékát kapná, szemben a kereszténydemokrata CDU/CSU negyvennyolc százalékos eredményével. A népszerűségi ranglistán Schröder a hatodik helyre esett vissza.
A németek félelme a jövőtől február 2-án újabb fordulatot hozhat az ország politikai erőviszonyaiban. Ha az SPD fellegvárában, Alsó-Szászországban a tartományi választáson az elvtársak megbuknak, Hessenben pedig marad a CDU/FDP-koalíció, akkor a szövetségi tanácsban a polgári blokk döntő fölényre tesz szert, és ha nem is veheti át a kormányzás felelősséget, egyre szűkebb keretek közé szorítja a kabinet javaslatainak keresztülvitelét.
A szerző lapunk németországi tudósítója