Trianontól a Don-kanyarig

Gyerekkorom hosszú téli estéin sokszor hallottam a Don-kanyarról. Szájtátva figyeltem keresztapám történeteit a kegyetlen orosz télről, a háború, a menekülés borzalmairól s azokról a falubeliekről, akik sohasem tértek haza a Dontól. Az iskolában azonban a 2. magyar hadseregről, a 200 ezer megalázott hétköznapi hősről nem volt ildomos beszélni. Csak egy-egy könyv, film, dal törte meg lassan a csendet. A rendszerváltás aztán felszakította a régi sebet. A történetnek azóta sincs vége, annyi hallgatás után a nemzet nehezen beszéli ki e traumát. Most erre teszünk újabb kísérletet: a keleti front legendás haditudósítóját, Szentpétery Tibort faggatjuk a hatvan évvel ezelőtti eseményekről.
Hatvan évvel ezelőtt ilyenkor Budapest élte szokásos életét. A farsangra készültek, mint máskor, a hangulat felhőtlen volt. Az 1943. január 12-én indult, elsöprő erejű szovjet támadásról az MTI csak négy nappal később adott hírt. „A honvédcsapatok rendületlen küzdőszellemének, elszántságának, valamint rugalmas védelmének köszönhető, hogy a nagyszabásúnak szánt bolsevista roham ereje lankadóban van.” A fővárosiak ekkoriban még nyugalmas hétköznapi életét ez a hír nem kavarta fel. A pestiek sokkal inkább a leesett nagy mennyiségű hóval voltak elfoglalva. Az ország peremvidékein – Nyíregyházán, Debrecenben, Pécsen, Kaposváron, Szombathelyen, ahonnan a 2. hadsereg katonáit toborozták – azonban már sok családban tudták, hogy nagy a baj. A hadsereg maradványainak első része csak április végén tért haza, néhány nap múlva, a Vigadóban a haditudósítók első antibolsevista kiállításakor azonban még mindig a „hős magyar csapatok dicső helytállásáról” szólt a megnyitóbeszéd. A keleti frontot megjárt fotós tudósító Szentpétery Tibornak azonban a legnagyobb boldogsága ekkor alighanem az volt, hogy életben maradt, s végül nem amputálták a karját sem. Lehet, hogy a gépe mentette meg.
– Előrenyomultunk Korotojaknál, a Don-kanyar akkor jelentős városánál, s minden utcában más volt a helyzet. Éppen egy ezredközvetlen géppuskás századhoz csatlakozva tudósítottam. Mindenhonnan lőttek. Egy tér sarkán álltunk, s meglátva két törzstisztet, éppen a túlsó oldalra igyekeztem, amikor a templomtoronyból egy sorozatot adtak le. Azonnal a földre vágódtam. A mieink válaszoltak, s fölöttem tűzharc bontakozott ki. Épp elővettem a gépet, hogy megörökítsem az eseményeket, amikor belelőttek a Leicámba. Összesen hat lövést kaptam, kettőt a karomba, hármat a hátizsákomba – emlékezik az 1942 nyarának végén történtekre Szentpétery Tibor.
Öt órán keresztül feküdt a téren, míg sikerült kimenteni. Kórházról kórházra vitték, s mindenütt le akarták vágni a karját. Ő tiltakozott. Szerencséjére Kijevben az egyik orvosnak ismerős volt a Szentpétery név, mivel egy pesti klinikán korábban a tudósító orvos bátyjával dolgozott együtt. Az ő jóvoltából soron kívül hazakerült Pestre.
Addig a sorozatig, a haditudósítóskodásig és a keleti frontig azonban hosszú volt az út. Ez az út sok tekintetben jellemző azokra az időkre s arra az országra, amelyet a Don-kanyarig sodort a történelem vihara.
– Életemet a természetjárás töltötte be. Egyetemi éveim kezdetétől járom a természetet, évente ezer kilométereket gyalogoltam. Mihelyt a történelem megengedte, végigtúráztam a Kárpátok gerincét Orsovától Dévényig. Erdély különösen közel áll a szívemhez, mert bár én már Budapesten születtem, a családom onnan származik. Ez az igazi hazám! Egyedül jártam végig a nehéz terepnek számító Déli-Kárpátokat. Csak a fényképezőgép volt a társam – meséli Szentpétery Tibor annak érzékeltetésére, honnan a kaland, a megmérettetés iránti vágy, a fotózás szeretete.
Katonának önként jelentkezett. Az ok meglehetősen prózai: a harmincas években ilyen esetben az utolsó félévet elengedték az egyetemen. A családi hagyományokat folytatandó büntetőjogásznak, bírónak készült, friss diplomásként azonban a gazdasági válság közepébe csöppent. Kész ügyvédek álltak sorba díjtalan gyakornoki állásért. Az első világháború utáni időszak másik meghatározó társadalmi élménye az ország kétharmadának elvesztése. Jellemző, ahogy ekkor a magát egyébként világpolgárnak tartó Karinthy Frigyes is a hazáról ír: „Nem mondtam ki a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” A Trianon utáni letargiát azonban követte az ébredés, jött a két bécsi döntés, s az emberek úgy érezték, mégiscsak van igazság. Szentpétery Tibor még ma is könnyes szemmel mesél az észak-erdélyi bevonulásról.
– A tüzéreknél felderítőként szolgáltam, s amikor Szilágysomlyón az ütegnek szálláshelyet kerestem, a városparancsnok megemlített egy színtiszta magyar falut, Désházát, amelynek a küldöttsége éppen aznap panaszolta neki, hogy húsz éve várják a magyarokat, s nem tudják elviselni azt a szégyent, hogy hozzájuk még nem települt be közülünk senki. Elindultunk hát négyen, de az egyutcás faluba érve egyetlen lelket sem láttunk. Még a kutyák sem ugattak, s bizony, kissé elbizonytalanodtunk. Egyszer csak valaki elkiáltotta magát: „Megjöttek a magyarok!” És csókolták a poros ruhánkat, dobáltak bennünket a levegőbe. A pap előrohant a padláson rejtegetett magyar zászlóval, s két hétig, míg ott voltunk, egyszer sem kellett begyújtani a gulyáságyút! – idézi fel az akkori hangulatot.
A délvidéki bevonulást már lényegesen visszafogottabbnak írja le Szentpétery Tibor.
– Itt már kissé megcsapott minket a háború szele. Induláskor a térképeken még az ellenséges hadállásokat tanulmányoztuk, amikor azonban húsvét vasárnapján átléptük a trianoni határt, a gyorshadtest már messze elöl járt, miközben bennünket a helybeliek főtt tojással és kaláccsal kínálgattak.
Szentpétery Tibor ezután búcsút vett a tüzérektől, hiszen 1942-ben megalakult a honvéd haditudósító század, amelynek egyik rajparancsnokaként elindult a keleti frontra.
– A feladatunk az volt, hogy hidat képezzünk a hátország és a front között. Nem a háború rettenetéről tudósítottunk, hanem inkább megnyugtatni próbáltuk a családokat, s természetesen dokumentáltuk a történelmi eseményeket. Voltak itt filmesek, fotósok, újságírók, a fronthangulat javítását szolgálni hivatott színészek – mutatja be a csapatot.
A kezdeti siker elkápráztató volt, a németek a gyorsvonat sebességével haladtak kelet felé. Az elnyújtott utánpótlási vonalak azonban a korán jött télben nagy nehézséget jelentettek, így Moszkva alól vissza kellett jönni, és 250 kilométerrel nyugatabbra elfoglalni a téli állásokat. A magyar gyorshadtest ekkor már kint volt a keleti fronton, még 1941 őszén került ki, hogy megszálló erőként biztosítsa a németek hátországát. Ennek leváltására indult 1942 tavaszán a 2. magyar hadsereg, azzal a tudattal, hogy szintén megszálló erőként mentesíti a frontra összpontosító németeket. Ezzel szemben rögtön a kiérkezése után a visszavont német egységek harcálláspontját kellett elfoglalnia a tűzvonalban.
– A tűzkeresztségen június 28-án Tim körzetében estünk át – borzong meg még ma is Szentpétery Tibor. – Félelmetesek voltak már este a szovjet felderítés szinte nappali fényt produkáló, ejtőernyőn leereszkedő világítófáklyái, ám a hajnali áttörésünket előkészítő ágyútűz, majd a Stukák robaja mindent felülmúlt. Embereket láttam megőrülni, széttárt karral hangosan hahotázva állni az irtózatos tűzben. Közben gyorsan előrehaladó utászainkat tévedésből a német Stukák géppuskázták le, ráadásul kiderült, hogy az oroszok már régen kiürítették az állásaikat, s a Don vonalában ásták be magukat. Így aztán addig megállás nélkül nyomultunk előre – emlékezik a haditudósító.
Az erdélyi, délvidéki bevonulás lelkesedésének itt már nyoma sem volt. Ahogy nőttek a veszteségek, úgy lett egyre erősebb a szorongás. A 200 kilométernyi arcvonalra elméletileg háromméterenként jutott egy ember, ám mélységben nem létezett semmiféle tagozódás. A terep nehéz, mészköves, ahol nehéz állást építeni. A felszerelés nem is volt erre alkalmas, hiszen senki sem számított rá, hogy a kegyetlen tél is itt találja a katonákat. A 2. magyar hadsereg emellett lelkileg sem állt készen a megpróbáltatásokra.
– Az országot a trianoni döntéssel elvett területek visszaszerzésének reménye hajtotta a háborúba. De nem vettük észre, hogy a csatlós érdeke mindig másodlagos. Minket Antonescuval riogattak, a románokat Horthyval – erősíti meg a haditudósító is az akkori tapasztalatokat.
A katonák azonban ennek ellenére derekasan helytálltak.
– Az oroszok otthon voltak, s a lakosság is nyilván őket segítette – jegyzi meg Szentpétery Tibor. – Jellemző, hogy amikor egyszer elfogtam egy tizenéves suhancot, a puskája tűzforró volt, s az utolsó pillanatban öntudatosan még a závárzatot is elhajította.
Ezzel szemben a magyar katona nem tudta, mit keres kétezer kilométerre az otthonától. A kérdésre legfeljebb a hadvezetés válaszolhatott volna. Sovány vigasz mindez a Donnál elpusztult és fogságba esett mintegy 120 ezer magyar katona és hozzátartozóik számára. Szentpétery Tibor, a haditudósító azonban visszatért a keleti frontról. Talán az 1942 nyarán, az iszonyat első felvonása idején kapott lövéseknek, az akkor érthető módon általa tragédiaként megélt sebesülésének köszönheti az életét.

Szentpétery Tibor (87) haditudósítóként 1942-ben a Don-kanyarban készült közel hétszáz, a háború viharait túlélt felvétele egyedi az országban. Ugyanígy híresek 1956-os fényképei. Képeiből az elmúlt évtizedben több kiállítást rendeztek. A 2. magyar hadsereg sorsát végigkísérő, a Hadtörténeti Múzeumban jelenleg is nyitva tartó kiállításon külön vitrin mutatja be haditudósítói tevékenységét. A fotózás egész életére rányomta bélyegét. Harminc éven át több fővárosi múzeum külső munkatársa, 1982-ben a Budapesti Városvédő Egyesület alapító tagja volt, gyűjtő- és kutatómunkája eredményeként több könyve jelent meg.