Féken tartott indulatok

Amerikával rivalizáló vagy Washington által respektált Európa jöjjön létre? Ez a régóta ismert kérdés hozta össze a tegnapi csonka uniós minicsúcsot Brüsszelben, melynek résztvevői végül is tartózkodtak attól, hogy szakadást idézzenek elő a transzatlanti kapcsolatokban. Azonban bárhogy is nyilatkoztak volna, a tény, hogy Európa védelempolitikájáról az unió mindössze négy tagja tartott megbeszélést, eleve behatárolta annak jelentőségét. Mert bár Európa két nagyhatalma, Franciaország és Németország is képviseltette magát, partnereik a hadsereggel lényegében nem rendelkező Luxemburg és a védelmi képességeiben nem jeleskedő Belgium voltak.

A megszokott csúcstalálkozókkal szemben ezért a résztvevők helyett a hiányzókra irányult a figyelem. Nagy-Britanniára, mely az EU legerősebb haderejével rendelkezik, ugyanakkor az Egyesült Államok tántoríthatatlan szövetségeseként részt vett a „négyek” által hevesen ellenzett iraki háborúban. Spanyolországra és Olaszországra, melyek ha katonailag távol is maradtak a konfliktustól, teljes politikai támogatást nyújtottak neki. Végül pedig Hollandiára, mely az egykor oly fontos NATO-erényeket felidézve kétoldalú egyezmény keretében küldött erőket Törökország védelmére, amikor a szövetségi döntéshozatalt francia, német és belga obstrukció bénította meg. Európa vezető katonai tényezőiről van szó mellesleg, és akkor még nem is említettük a többiek vagy a tagjelöltek, melyek többsége sem a NATO jelentőségének csökkentését, sem az Amerikával való rivalizálás gondolatát nem nézik jó szemmel.

Ezek a tények magukért beszéltek tegnap Brüszszelben, olyannyira, hogy a sokak által várt merész kiállás elmaradt. Helyette nyilatkozat született, mely leszögezi: „A transzatlanti partnerség a továbbiakban is stratégiai prioritást élvez Európa számára.” Na meg persze a tanulság, hogy először katonai képességeket kellene kiépíteni, és csak utána felvetni az Amerikához való viszony kérdését.