Fű alatt

Hát mi ez, ha nem Európa? Délelőtt ügydöntő népszavazásból kifolyólag még Budapesten ikszelek, délután pedig már Bécsben figyelem, amint az ifjúság arra akarja rávenni az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy az ENSZ azonnal adja áldását a marihuána legális fogyasztására.
Csak ez a – egy év múlva majd bizonyosan hálás szívvel emlegetendő – schengeni határ ne lenne, mert a sor végén ácsorogva a legkevésbé sem szórakoztató, amint az osztrák határőrizeti szervek elemi darabokra bontják a román kisbuszokat. Valaki mutasson már a sógoroknak egy friss exit poolt! – ötlik eszembe, de ekkor a románokat végleg félreállítják, s végre beléphetünk Európába. De miért Bécs? És miért marihuána? Mert az ENSZ kábítószerügyi bizottsága Ausztria fővárosában tartja ülését, s mert a Nemzetközi Koalíció az Igazságos és Hatékony Drogszabályozásért nevű szerveződés ezt nem hagyhatja szó nélkül. A Nemzetközi Koalíció aktivistái ugyanis az Egyesült Nemzetek tiltásra épülő drogstratégiáját szeretnék megreformálni. Ebbéli céljában pedig két magyar partnerszervezete is akad: a Társaság a Szabadságjogokért, valamint a megmozdulásra igyekvő autóbuszt megtöltő Kendermag Egyesület.
A határátlépési fennakadás miatt kicsit késve érkezünk, mégsem késünk le semmiről, mert a szabadságjogharcosok a meghirdetett kezdési időpont után is még kötetlenül heverésznek a bécsi egyetem főbejáratának környékén. Az oktatási intézmény méltóságteljes lépcsősorának tövében parkoló kabriósított emeletes buszról reagge muzsika dübörög, amire néhányan mozognak, a többség ellenben sörözésbe fojtott izgalommal várja, hogy valaki megadja a startjelet. De hogy ki lesz az, még megtippelni sem lehet, mert a teljes mértékben eurokonform – mondhatni szelíd – ábrázatú kendermagosokkal ellentétben a nemzetközi gyülekezet összetételében a tarajos punkok, a hatvanas évekből itt maradt, a békeharcban erősen megfáradt hippik és egyéb, lepukkant figurák dominálnak. (Az ilyen arcokra szokták mondani a Pepsi Szigetre első alkalommal kilátogató tizenöt éves gimnazista lányok, hogy jó fejek.) Aztán valahogyan mégis rendeződik a társaság – tényleg nem hittem volna –, és vadkenderrel ékített zászlókkal, valamint a könnyű drogok fogyasztásának tiltását ellenző feliratú transzparensekkel felfegyverkezve megindul keresztül Bécs belvárosán, egészen az ENSZ-székházig.
Legelöl a helyiek menetelnek. Az osztrák fiatalok változatos jelmeztárral készültek: van itt a nyilván füvezés miatt lebukott csíkos ruhás rab, két lábon járó vadkenderbokor, óriás pipát görkorcsolyán maga előtt toló napszemüveges király, gigantikus ecstasy tabletta és töménytelen menynyiségű elszállt agy, cölöpökre tűzve. De az olasz vendégtüntetők is kitettek magukért, már csak a mentalitás okán is, két ifjú marihuánista például a felvonulás teljes időtartama alatt drogdílert alakít, és azt siránkozzák, hogy nem akarják elveszíteni a munkájukat. Mindamellett számtalan XXL-es méretű füves cigit cipelő demonstráló is baktat előre, a liberális úton. Két oldalt pedig a bécsi rendőrség színe-java kíséri a felvonulókat, kedélyesen mosolyogva.
Mivel az út hosszú, sőt úgy másfél órányi gyaloglás után egyre hosszabb, jut idő a bécsi polgárok reakciójának megfigyelésére. Nos, a bécsi polgár érthető érdeklődéssel szemléli az ilyesféle megmozdulásokat, és a bécsi nyugdíjas is honi kortársaihoz hasonlóan viselkedik s háborodik fel, ha egynél több bőrnadrágos fiatalembert lát egy helyen. De ez mind semmi, mert ha már a Bécs–Budapest azonosságokról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni, hogy az osztrák fővárosban sincs még tökéletesen megoldva a kutyakaki-problémakör. Azt persze nem lehet tudni, hogy ez ügyben mi zárkóztunk fel az élvonalhoz, avagy a bécsiek sülylyedtek a Demszky Gábor-i szintre. Az autósok viszont szemmel láthatóan türelmesebbek, mint idehaza: ha tüntetés, akkor tüntetés – pusztán ennyit lehet leolvasni a mellékutcákba szorult gépkocsik sofőrjeinek arcáról.
És egyre csak bandukolunk. A menetoszlop elnyúlik, mint a falunapi Guinness-rekorder rétestészta, s a „Free joint!” jelmondat is egyre ritkábban hangzik el. Már csak a legoptimistább rendőrök mosolyognak. De amint föltűnik a Duna, végre történik valami, mert a lufis emberek előreloholnak, és a hátsó traktusból stop és halt kiáltások hallhatók. Ekkor aztán elhangzik egy rövid szónoklat is, amelynek lényege a „free joint” és a „no war”, majd az egybegyűltek vadkendermagos zacskókat szállító léggömböket eregetnek bele a késő délutánba.
Ez már a célegyenes, mert pár száz méter múltán megérkezünk az ENSZ irodáinak otthont adó épület elé, ahol össznépi technoparti veszi kezdetét. Mivel végre egy helyben állunk, a kendermagosok elmagyarázzák, hogy az ügydöntő népszavazás napi gyaloglás célja tényleg az ENSZ tiltáson alapuló drogstratégiájának a megváltoztatása volt, mivel ezen stratégiáról bebizonyosodott, hogy ugyan sokba kerül, de egészében véve eredménytelen. Vagyis az ENSZ-tagállamoknak a hollandok droglegalizációs példáját kell követniük. Sőt az egyik húsz év körüli leánykától még azt is megtudom, hogy az osztrák rendőrök sokkal aranyosabbak, mint a magyarok, mert szerinte a bécsi egyenruhások – a mosolyukból kiindulva – egyértelműen azon szurkoltak, hogy jól sikerüljön a füves rendezvény. Ez nagyon szép eszmefuttatás, hirtelenjében nem is tudok rá mit válaszolni, mert rendre csak a szétszívott agyú, lecsúszott pasasok képei sorjáznak a fejemben, meg a babakocsiját tologató jogkövetelő hölgy, aki egy-egy szippantás reményében tántorgott oda boldog-boldogtalanhoz. És még az is bevillan, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb jövőkép.