Szuverenitás

Nagylelkűek az amerikaiak, nem követelőznek, hanem kérnek szépen, szinte nyájasan. Felületes szemlélő akár azt hihetné, hogy egyenrangú partnerként bánnak velünk. Nem utasítják hazánkat, hogy küldjön békefenntartó katonákat Irakba, hanem illedelmesen, tisztelettudóan, hivatalos levélben felkérik az általuk „nagy megbecsülésnek örvendő országot”, vegye ki részét az iraki békefenntartásból és a demokratikus átalakulás folyamatából.
De ez még mind semmi. Az USA nem határozza meg előre, hogy miféle csapatokat és eszközöket irányítsunk a térségbe, nem kér tengerészgyalogosokat, lovastengerészeket, hegyivadászokat, stratégiai bombázókat, tengeralattjárókat, mert Magyarország szuverén döntése lesz, hogy konkrétan mivel járul hozzá az iraki békemisszióhoz. Megható kegy részükről, ugyanis ha repülőgép-anyahajót kértek volna, akkor a magyar kormány most kénytelen lenne beszerezni egyet, mert az amerikaiak kívánságainak nem tud ellenállni. Szerencsére nem várják tőlünk, hogy erőnkön felül teljesítsünk, önállóan, külső befolyástól és nyomástól mentesen dönthetjük el, kit és mit tudunk éppen nélkülözni itthon. Szuverén ország vagyunk, a saját ügyeinkben magunk dönthetünk, erre teret és lehetőséget biztosít a mi barátunk és szövetségesünk. Ha akarjuk, talpasokat küldünk, vagy fogatolt tüzéreket, esetleg íjászokat, ők nem szólnak bele. Rég áhított hatalmas önállóság és függetlenség adatott nekünk, a vazallus szuverenitása, ami a Varsói Szerződés állapotaihoz képest óriási előrelépés. A valódi szuverenitás ott kezdődik, hogy mi magunk döntjük el, eleget teszünk-e a felkérésnek, akarunk-e békefenntartókat küldeni Irakba. Többek között arra való a parlament, hogy ezt a kérdést alaposan megvizsgálja, és az ország érdekeinek megfelelően elbírálja. Szuverén módon válaszolhat igennel vagy nemmel, a részletekkel ráér később is foglalkozni. Az USA felkérése mintha ezt az apróságot figyelmen kívül hagyná. Nagyvonalúan megelőlegezi részvételünket, számára a magyar parlament jóváhagyása nem kétséges, a többi meg a mi dolgunk. Lehet, nem is kalkulál rosszul, hiszen a kormánykoalíció pártjai bármilyen amerikai kívánságot örömmel teljesítenek. Az ellenzéket olykor győzködni kell, de az ő elszántnak mutatkozó ellenállásuk is megszelídíthető. Az MDF álláspontja következetes, a nemzetközi szervezetek felhatalmazása hiányában sem a háborút, sem a békekészítést nem támogatja. A Fidesz egyelőre maszatol és húzza az időt. Elviekben egyetért a békefenntartással, de még egyeztetne, szeretné tudni, mit mond az ENSZ meg a NATO, nem megy bele a házszabálytól eltérő tárgyalásba, de elfogadja a sürgősséget, a kormány ellentmond önmagának, ám a Fidesz majd módosító indítványokat terjeszt elő, s akkor világos lesz minden meg egyértelmű, csak győzzünk kiigazodni benne.
Az óceán túlsó partján talán még élvezik is a magyar demokrácia vérszegény virtuskodását. A környező országok kapva kaptak az amerikaiak felkérésén, egymást túllicitálva igyekeznek eleget tenni annak. A magyarok még töprengenek, hezitálnak, adnak a demokratikus formákra, az önálló döntés látszatára. Csakhogy az amerikai kérésben ott rejtőzik egy ultimátum is, az újjáépítésben való részvétel ködös, semmire nem kötelező, semmit nem garantáló ígérete. S ezzel a kicsit lenéző, vállon veregető gesztussal megszabják a feltörekvő kis országok szuverenitásának korlátait is.