Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a mögöttünk maradt idő, amely – miközben múlnak az évek – egyre többet veszít tömörségéből, bármi módon megörökíthető-e. A múltnak természetesen vannak mérföldkövei, amelyek kapaszkodói az emlékezetnek, de a szürke percek-órák-napok és történéseik egybemosódnak, s így lassan elmerülnek a semmiben. Ezért aztán a legtöbb ember életrajza néhány mondatban összefoglalható, bár sokan érzik úgy, hogy sorsuk kész regény.
Az én emlékezetemben Gönczy Józsi bácsi sarkalatos pont, ifjúságom egyik jelentős és jellemző személyisége. Ha alakját felidézem, mindig kellemes, egészséges érzés fog el, a szabadság és a gondtalanság levegője legyint meg: ugyanis Józsi bácsi a BEAC (Budapesti Egyetemi Atlétikai Club) atlétikai szakosztályának szertárosa volt, s a vele való érintkezés – amikor mondjuk egy futócipőt kértem el tőle – valahogy mindig egy természetes, gondtalan létmód előjátékát jelentette, a mozgásét, ami nekem még most is lételem, s akkoriban futásban, ugrásban testesült meg. Mit mondjak: ha ruganyos és gyors az ember, az roppant kellemes. Ha egy vidám gyermekre nézünk, megállapíthatjuk, hogy az izgés-mozgás-ugrándozás az élet jele.
1958 tavaszán ismertem meg Józsi bácsit, ő akkor már huszonnyolc éve, tehát 1930 óta ügyelt a rendre a BEAC atlétikai szertárában. Volt egy szép farkaskutyája, a Rézi, aki valószínűleg tudta, mi a diszkosz és a gerely, a gát- és az akadályfutás között a különbség. Sok jó órát töltöttem el a BEAC-pályán a vörös salakon és a zöld gyepen, mondhatni, ez a hely életem egyik állomása volt; bizonyos ideig ott is laktam (már a Magyar Nemzet munkatársaként) egy felvonulási épületben. Nyári alkonyokon együtt futottunk Rézi kutyával, sőt jókedvében hajlandó volt hármast ugrani velem. Egy ilyen alkonyon jutott eszembe az az ötlet, amelyből később zseniális rajzfilmesek jóvoltából Gusztáv figurája megszületett. A sorozat első epizódjában Gusztáv játszik egy kutyával, eldob egy követ, a szolgálatkész eb visszahozza. Így megy ez hosszú ideig, végül Gusztáv már szabadulni akar, de a követ bárhová dobja, a kutya a legképtelenebb helyeken is rátalál, s boldogan lihegve helyezi az egyre jobban kétségbeeső, a játékban már-már megsemmisülő Gusztáv lába elé.
Az akkori BEAC-pálya helyén később felépült a Budai Skála. Józsi bácsi természetesen továbbköltözött az egyesülettel az új helyre, a Bogdánfy útra. Aki valaha atletizált a BEAC-ban, legyen bár jelenleg nyolcvan- vagy harmincéves, tudja, hogy Józsi bácsi örök. 1930-tól 2000 tájáig látta el szolgálatát. A 90-es évek derekán magam is találkoztam vele az intézmény portáján, amikor egyszer teniszezni mentem. Sorsa, hogy úgy mondjam, nem minden megindultság nélkül, a hűség igazi példája. Hetven év ugyebár egy helyen, egyazon munkakörben, nem semmiség.
Egy írásomban valamikor felidéztem, miként vívott hatalmas sörivó csatát Józsi bácsi Bodnár sportcipésszel a BEAC épületében lévő vendéglőben. A sportcipész testes, hatalmas ember volt, Józsi bácsi kicsi, száraz és inas. Amikor Bodnár mester a huszonötödik korsó után lefordult a székéről, Józsi bácsi felhajtotta a huszonhatodikat, és szálegyenesen távozott. Úgy látszik, harminc korsó sör a hosszú élet titka: hősünk az idén április 4-én, 92 esztendős korában hunyt el egy baleset során szerzett koponyasérülésben. Hiteles beszámolók szerint kórházi ágyán még három korsó sört rendelt, nem tudni, kinek.
Kérem a nyájas olvasót, hogy ezt az írást ne tekintse nekrológnak. Engem most szomorúság helyett írás közben is jó érzés fog el, ha a tűnt idők eme felejthetetlen figurájára gondolok.
Hogy léteznek-e manapság ilyen emberek, én nem tudom…