A tárlat egyik központi kérdése, hogy hogyan alakult Gauguin művészete a franciaországi évektől a pont-aveni korszakon és a martinique-i utazáson át Tahitiig. Kiemelt szerepet kap a japán művészet, Pissarro, Cezanne és Rembrandt hatása, valamint a Van Goghgal való kapcsolat, a Gauguin műveiben megjelenő egzotikus tájak, emberábrázolások és mítoszok pedig egy új, személyes és szimbolikus művészi világ kialakulását jelzik.
A kiállítás ugyanakkor Gauguin hatását is vizsgálja az európai művészetre, bemutatva a francia festőművész magyarországi recepcióját is Ady Endrétől Rippl-Rónai Józsefen és Fülep Lajoson át a modern magyar művészet képviselőiig.
Ady külön esszével emlékezett meg a festő haláláról, akiben a meg nem értett zseni szimbólumaként látta, az abszolút művészi igazság megtestesítőjének tartotta Gauguint. Mint írta: „Ebben a pillanatban már érzem, hogy e halotté az igazság. S fázós árnyékát látom, amint szökik Párizsból.” Ady mélyen átérezte Gauguin menekülését a civilizációból, a nyárspolgári társadalomból a primitív, tiszta világok (Tahiti) felé. Egy másik írásában (Egy szegény szálon) büszkén emlékezett meg arról, hogy a magyar festészet zsenije, Rippl-Rónai József még fiatalkorában, Franciaországban együtt dolgozott és barátkozott Gauguinnal, amikor a franciák még egyáltalán nem értették meg a mestert.
Ady számára Gauguin alakja a magányos, vívódó, a korral és a társadalommal szembeforduló modern művész archetípusa volt – olyasvalaki, akinek sorsában a saját, Magyarországon sokszor el nem ismert, támadott költői szerepét és küzdelmeit látta viszont.

























