Én nem tudom...

Én nem tudom, hány embernek nyújt kellemes életvitelt és megélhetést az úgynevezett reklámpiac. Az biztos, hogy jó nagy és egyre terjeszkedőbb piacról van szó, amely nem ismer mértéket és határokat. A reklámbevételektől függ az egész média, s állítólag a politikai pártok „neve (is), ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé”, és úgy is adható el a szavazólapokon. Egy ravaszul hazug szlogen többet ér négyévnyi jó kormányzásnál.
Az a népi bölcsesség, amely szerint jó bornak nem kell cégér, nyilvánvaló tévedésnek bizonyult, megfelelő cégérrel a cukorcefréből készült lőre veri a tokajit. Van ugyan a cégéres gazemberekről szóló mondás is, de lassan feledésbe megy, illetve a gazemberség immár nem erkölcsi kategória, hanem tisztes mesterség.
Azt kell hinnünk, hogy a reklám nem az élet egyik furcsa jelensége, hanem maga az élet. Ha azt mondom, hogy vírushoz hasonlít, ezzel nem csupán veszedelmes voltára hívom fel a figyelmet, hanem virulenciájára, életképességére is. Behatol bármely szervezetbe, és a saját képére formálja a sejteket. Így általa alakul ki a jó és a rossz, az elvetés és a felmagasztalás, a hírnév és a gyalázat. A vírushordozó közvetítő, éltető és éltetett eleme természetesen a média, amely kettős szerepet tölt be: a reklámból él és élteti azt, akinek reklámot teremt.
Így természetesen képes cefréből tokajit előállítani: abból csinál sztárt, amiből és akiből csak akar. A pénzről magáról, mint célról és eszközről, itt valójában szükségtelen beszélnünk, mégis azt kell hinnünk, hogy nem egy üzletágról van szó, hanem a globális üzlet lényegéről. A piac, a kínálat és a kereslet már nemcsak az adásvételt szabályozza, hanem a politikát, a tömegkultúrát és az életet is. Éppen ezért, mivel a lehető legnagyobb tétről van szó, a reklám – és hordozója, a média – teljesen gátlástalan. Öngerjesztő folyamatok zajlanak le ámuló szemünk előtt, a tévécsatornák a „nézettségért” harcolva kiszolgálják és alakítják a tömegízlést, hogy minél több reklámhoz jussanak.
Amikor egy úgynevezett kereskedelmi adó arra vetemedik (vagy fanyalodik), hogy bemutasson egy kreált sztárt, aki hajlandó Magyarországon először a nyilvánosság elé tárni, hogy impotens, tulajdonképpen saját impotenciáját vetíti elénk, amely Viagrával azért férfiasítható. Az impotens sztár nem tesz egyebet, mint üzletel, extrém vállalkozásával saját ismertségét fokozva.
Most ez tragikus vagy komikus?
Az biztos, hogy vérre megy.
A reklám képes arra, hogy a nézővel és hallgatóval elfogadtasson bármi bornírtságot, így megalapozza a médiában teret nyerő gusztustalan hülyeségek és légből kapott sztárolások létjogosultságát is. Ráadásul és természetesen nem minden reklám ostoba. Viszont azt kell hinnünk, egyetlenegy sem épül úgynevezett értékkonzervatív szemléletre. A „forradalmi fogkefe” sohasem konzervatív.
Mindez befolyásolható, korlátozható-e?
Nem.
Hozzá kell szoknunk, hogy létmódunk egyik szilárd alapja a hülyeség, s az ál való világ. De hát mi magyarok hasonló létmódot folytattunk közel fél évszázadon át, amikor pártunkkal együttműködve a fejlett szocializmust építettük. Micsoda sztárjaink voltak! Rákosi elvtárs, Apró és Kádár elvtárs, Marosán elvtárs. Miközben cipőt vettünk a cipőboltban, szépen elfogadtuk egy látszatvilág szabályait. Mi magunk is elvtársakká lényegültünk és kényszeredtünk. A nyilvánosság előtt úgy viselkedtünk, mint az idióták.
Most meg fogyasztók vagyunk. Nincs tehát semmi baj. A dolgok a helyükön maradnak.
Hogy jól értelmezem-e a ker. tv2 reklámpaneljeinek dallammotívumát, hogy hű-hű-je-je, én nem tudom…