Én nem tudom...

Én nem tudom, mi a teendőjük két választás között azoknak a polgároknak, akiket érdekel ugyan a politika, de létezésüket alapvetően nem határozza meg. Nyilvánvaló, hogy a baloldali érzelműek, az MSZP-szimpatizánsok bizonyos elégedettséggel figyelik az eseményeket, hiszen eszméiket nem éri sérelem, belső meggyőződésük is, viselkedésük is egybeesik az uralkodó irányzatokkal, mondhatni ideológiailag sérülésmentesek. Nyilván az ilyen stabil lelkiállapot utáni vágy eredményezi azt is, hogy egy-egy választást követően számosan csatlakoznak a „győztesekhez”, a kisebbségi létet nem mindenki viseli könnyedén. Az értékkonzervatív emberek azonban nap nap után bizonyos traumát élnek át a baloldal agresszív triumfálása láttán, bennük a frusztráció ellenkezést és erős ellenérzést kelt, nemegyszer egyéni sorsuk, anyagi helyzetük alakulásától függetlenül. A gátoltság hosszan tartó érzése, ha nincs lehetőség ellenállásra, pozitív cselekvésre, a melankóliát indulattá sűríti. Az indulatosság aztán kiterjed az egész közéletre, sőt abnormális esetben birtokába veszi az egész életet. Így aztán az emberek nemegyszer belső meggyőződésük, neveltetésük, sőt jellemük ellenére durván, haragosan szólnak és cselekednek. A politika ilyen jellegű szétáradását radikalizálódásnak is nevezhetjük, a radikalizmus pedig nem elsősorban jellemző az értékkonzervatív polgárságra.
A kérdés tehát: mit tehet az adott helyzetben az az ember, akit frusztrál a baloldal gátlástalan regnálása, agresszívan terjeszkedő kultúrfölénye, viszont nincs benne kellő gyűlölet és erőszakra való hajlam, hogy a hatalmon lévőkkel szemben – mintegy szüntelenül politizálva – nap nap után nyilvánosan fejezze ki ellenérzéseit.
Most szívesen hivatkoznék Orbán Viktorra, aki azt mondta nemrégiben, hogy a politikai akarat és a cselekvés nem egy-egy választási periódussal, hanem gyakran egy-egy emberöltővel is számol. Tehát talán a türelmetlenség, akár a harag, rossz tanácsadó. Gondolom én. És valóban, ha az elmúlt tizenkét esztendőre visszatekintünk, azt látjuk, hogy a szocialisták két választási győzelme ellenére Magyarország jelentős előrehaladást tett az irányban, hogy az úgynevezett polgári demokráciák értékrendjéhez közelebb kerüljön. Az exkommunisták a fejlett szocializmus építéséről lemondtak, Janus-arcuk kelet felől nyugatra fordult, ideológiájuk átalakult, győzelmük lényegében – hosszú távon – nem veszélyeztet alapvető polgári értékeket. Ideológiai bűvészkedésük – legyen bármilyen ellenszenves – tulajdonképpen eredeti elképzeléseik vereségének beismerését jelenti. Remélni lehet, hogy időleges ténykedésük a társadalom szerkezetében és alakuló erkölcsi rendszerében nem okoz jóvátehetetlen károkat. Valószínűleg itt az ideje, hogy az úgynevezett polgári-nemzeti oldal kiheverje a választási vereség traumáját, és a depresszió ne a türelmetlen dühnek, hanem a türelmes elszántságnak adja át a helyét. A legfontosabb teendő most szerintem – s itt nem a hivatásos politikusokra gondolok – az aktív ellenállás, a polgári értékek, eszmék, vívmányok, intézmények védelme, őrzése. Azt hiszem, jobb, ha nem a gyűlölet, hanem az értékrendek különbözősége képezi azt az árkot, amely úgymond az országot kettéválasztja. Az ilyen árok még a leglelkesebb szocialisták által is betemethetetlen ugyan, de átléphető, mivel az általános emberi értékek között számos olyan van, amelyet a bal- és jobboldal egyaránt vállalhat.
Azt javaslom tehát: éljünk és cselekedjünk szépen, a magunk módján, ne keseregjünk. A politika a demokráciákban formálja ugyan a társadalmat, de az alapvető fejlődési irányt nem változtatja meg. Vereség után is hinnünk kell fölényünkben, s ennek a fölénynek az alapja mindig az erkölcs, a jó szándék és a hit. Éljünk tehát a magunk módján gyermekeinknek, családunknak, nemzetünknek, hitünknek. Ne feledjük el soha, hogy egyetlen dolog volt, van és lesz, amely bármilyen helyzetben vigaszunkra szolgál: az igazság. Éljünk igazságunk szerint.
Hogy ez politikailag is helyes magatartás-e, én nem tudom…