Miatyánk Mindszentyért

Térdepeltünk és imádkoztunk. Az esztergomi katedrális kriptájába tizenkét éve hozták haza Mindszenty József hamvait. Az ima érte szólt, a misét érte mondta ezen a májusi hét végén Erdő Péter esztergom–budapesti érsek. Miatyánk, ki vagy a mennyekben… bocsásd meg a mi vétkeinket.
S ahogy felemeltem a fejemet, s az embertömegre néztem, visszahallani véltem a bebörtönzött hercegprímás orvosának a szavait, aki 1954 májusa és 1955 júliusa között a Gyűjtőfogház gyakori vendége volt: „A bíboros visszatérő álma volt, hogy őmiatta indítja el az Úristen a harmadik világháborút.” Visszatérő gyötrelem, amikor a magyar katolikus egyház feje annyi börtönben töltött év után magán viseli embertársai stigmáit. Az álmokban rengeteg feldolgozatlan nappali élmény lakik… Bocsásd meg a mi vétkeinket.
Térdepeltünk és imádkoztunk. „A bíboros – erősödtek fel a fülemben az orvos szavai – egyre azt ismételgette: »Nem tehetek mást, tanácsos úr, mint hogy azért imádkozom, ne indítsa el az Úristen ezt a szörnyűséget.«” „A harmadik világháborúnak nem lesznek veteránjai” – mondotta Walter Mondale egykori amerikai politikus.

Az ének hangja szállt, és feloldotta bennem a feszültséget. Boldogasszony anyánk… Magyarországról…
Újból felhangzott az ima, s egy másik orvos szavai keveredtek a bódulatba: „Negyvenöt kiló volt, csont és bőr, amikor megérkezett a Gyűjtőfogházba. Posztóruhában. Én szereztem neki rendes öltönyt, örökmécsest, keresztet, könyveket, térdeplőt. Ekkor már oldódott a légkör körülötte.” A Gyűjtő rabkórházában külön helyiséget alakítottak ki a részére. A zárt területre csak két orvosának volt szabad belépnie, vagy az ő engedélyükkel bizonyos személyeknek. És milyen a sors: egy évvel azután, hogy Mindszenty elkerült Püspökszentlászlóra, 1956 nyarán az Államvédelmi Osztály vezetője, Péter Gábor költözött be a Gyűjtőfogházban abba a helyiségbe, ahol annak előtte a hercegprímás raboskodott.

Miatyánk… legyen meg a te akaratod… Tizenkét éve újratemettük a bíborost. Moriendum est omnibus. Mindenki halandó. És bűnös is? Egyáltalán, lehet bűn nélkül élni? Hiszen az nem is az élet. Ezt még némely keresztény szentek is sejtették.
Térdeplés közben hallani véltem, ahogy az imént idézett főorvos így folytatta: „Már a kiszabadítása után, november első napjaiban, amikor látogatókat fogadott a Várban, mi is felmentünk hozzá Füst Milánnal és Ignotus Pállal, és könyörögtünk neki, hogy ne mondjon beszédet. Bárhogy alakul ugyanis – mondtuk –, bizonyosra vehető, hogy visszakerül Esztergomba. Aztán Tildy Zoltán rábeszélésére mégis felolvasta azt a szöveget, amit az államminiszter a bíboros nevében fogalmazott, s amit később annyiféleképpen értelmeztek.”

… és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…


Elképzeltem, ahogy Mindszenty november negyedikén reggel kísérőivel átmegy az amerikai nagykövetségre. De hogy a Parlamentet körülzáró szovjeteknek ne legyen gyanús, a télikabátjából kilátszó reverendáját feljebb csípteti, és így indul neki a cseppet sem veszélytelen útszakasznak. A szemei szikrát vetnek. Post equitem sedet atra cura. A lovas mögött ott ül a sötét gond.
Térdepeltünk és imádkoztunk. És orvosok töredék mondatai most már csapatostul sereglettek elő. „Beszélt latinul, németül, egész jól angolul, görögül keveset…” „Meg akarta keresztelni a börtönben a gyermekemet…” „Mindig hajlottan járt, és ritkán mosolygott…” „Ha tehette, kint ült az udvaron az árnyékban…” Halkan beszélt, kimérten, prédikátori stílusban…
… És ne vigy minket a kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól. Ámen.