Az elsikkasztott ulánus

Volt, aki kellett, és volt, aki nem – írtuk. Mészáros Ervint például éveken keresztül az osztrákok próbálták kisajátítani. A Magyar Atlétikai Club (MAC) kitűnő vívóját – aki az 1912-es stockholmi olimpián a győztes kardcsapat tagja volt, s az egyéni döntőben bronzérmet szerzett, mellesleg négyszeres országos tőrbajnok – az Osztrák–Magyar Monarchia idején kis híján az osztrák válogatottban akarták szerepeltetni. Mind itthon, mind külföldön háború dúlt az akkori lapokban „a kapitány úr” (így hívták Pesten) hovatartozásáról. Mészáros ulánustiszt volt, egy időben a bécsi helyőrségen teljesített szolgálatot, s az osztrákok úgy gondolták, az ő színeikben fog versenyezni.
Nemzeti Sport, 1905. március 12.: A címben ezt olvashatjuk: „Mészáros mint osztrák vívó”. Alább pedig: „Eltulajdonítja a Sport in Bild, mert pár hónapja Ausztriába van vezényelve.”
1905. július 2-án a következők állnak a Nemzeti Sportban: „Mészáros Ervint már rég szerették volna elsikkasztani tőlünk, magyaroktól az osztrák vívók, akik hozzánk mérkőzésre, versenyre eljönni nem mernek, akik tőlünk folyton kikapnak, akik azonban szívesen ékeskednek idegen tollakkal. Élénk emlékezetünkben van még a legutóbbi eset, amidőn erélyes fellépésünknek, különösen rovatvezetőnk, Nagy Béla dr. fáradhatatlan buzgalma révén megvolt az az eredménye, hogy az osztrák lapok jó ideig nem vallották magukénak Mészárost. Ez az arany hallgatás – úgy látszik – azonban csak addig tartott, míg Mészáros külföldön újabb dicsőséget nem szerzett a magyar névnek. Most hogy a gandi [a belgiumi Gentről van szó] nemzetközi versenyen oly általános bámulatot keltett hatalmas művészetével, az osztrákok legnagyobb sportlapja, az Allg[emeine] Sp[port] Z[eitung] rögtön siet Mészáros jellegét elsikkasztani egy szerény »Osterreich-Ungarn«-t biggyesztvén a neve mellé. Hogy közjogi tekintetben milyen vak tudatlanságra vall az osztrák-magyar állampolgárság hangoztatása, arra külön rámutatnunk nem kell: hogy azonban az osztrákok immár a sport terén is folyton elsikkasztanak bennünket, az ellen már végtére kell valamit tenni!” (…)
Nemzeti Sport, 1906. június 3.: „Az osztrák lapok ismét örömmel közlik, hogy Ausztriának minő nagyszerű képviselete lesz Milánóban [az ottani versenyen], többek között Mészáros Ervin személyében. A türelmünk igazán elfogyott. […] Mészáros most már nem is lakik Ausztriában…”
„A biztonság aranykora volt ez” – írta Stefan Zweig. Mindenki tudta, mi illeti meg, mit szabad és mi tilos. A birodalmi gondolkodásban az is természetesnek látszott, hogy egy bécsi helyőrségen állomásozó magyar ulánustiszt, ha olyan jó vívó, mint Mészáros, mégiscsak a Monarchia tagja, tehát osztrák is. Megpróbáltak tehát a „kapitányból” osztrákot faragni. De a kísérlet nem sikerült.
Hogy Mészáros Ervin, a magyar vívótársadalom legkülöncebb tagja miképpen vélekedett erről, nem tudjuk. Alighanem a maga nyers modorában kikérte magának. Mindenesetre az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után az osztrákok – ellentétben a szlovákokkal – már soha nem akartak „egy szerény Osterreich-Ungarnt” a neve mellé biggyeszteni. Meghagyták annak, aki volt: magyar ulánuskapitánynak, aki mint kaszinótag, kizárólag klubtársait ajándékozta meg a pertujával. A másik olimpiai bajnokkal, Petschauerrel sok éven át közös csapatban vívtak, mégis magázták egymást. Egyszer, egy vesztett asszója után Attila gúnyos mosolyára így reagált: – Ma nekem, holnap – magának!
Még közmondásban sem tegeződött.
S ha már a közmondásoknál tartunk, ő is tudta: Rossz szomszédság török (osztrák) átok…