Kis magyar píárdiplomácia

Medgyessy Péter szabadságra ment. Ehhez természetesen joga van, az azonban feltűnő, hogy a miniszterelnök rendszerint akkor vonja ki magát a közügyekből, amikor az országnak szüksége lenne egy döntésképes vezetőre. Ő azonban fittyet hány minderre, árvíz idején a Riviérán nyaral, most pedig a magyar külpolitika prioritásai szempontjából hagyományosan fontos visegrádi egyeztetés elől tűnik el. Ismerve a kormány szempontjait, az már kevésbé lep meg, hogy a nemzetpolitika egyik alapkövét jelentő kedvezménytörvény módosításának vitáján sem jelent meg a parlamentben (miközben a kórháztörvény másodszori elfogadását is kihagyta). Vajon Medgyessy Péter azért tűnik el az ország számára fontos pillanatokban, mert nem érdekli választott hivatása, vagy úgy gondolja, úgysem tudna sokat hozzátenni a dolgokhoz?
Minderre maga a miniszterelnök tudna válaszolni, azon viszont nem kell sokáig törnünk a fejünket, hogy Medgyessy miért nem ment el a szlovákiai Tále üdülőhelyre, ahol ma a visegrádi államok kormányfői értékelik az együttműködés elmúlt évét, jövőbeli lehetőségeit. Sokat sejtető, hogy a magyar miniszterelnök már az elmúlt alkalommal is az éjszaka leple alatt oldott kereket a Tátrából. Bizonyos szempontból meg lehet érteni, hogy egy ideje nem szívesen mutatkozik szlovák kollégájának társaságában. Mikulás Dzurinda ezt megelőző emlékezetes budapesti látogatása ugyanis minden volt, csak nem baráti. A pozsonyi politikus ízelítőt adott akkor az elődjét oly lelkesen bíráló szocialista kormányzatnak is, hogy miért olyan nehéz a súlyos történelmi előzményekkel terhelt Kárpát-medencében konstruktív szomszédságpolitikát folytatni. A Medgyessy-kormány annak ellenére kapott Dzurindától szédítő pofont, hogy szinte mindenben igyekezett az északi szomszéd kedvében járni. Hiába „herélte ki”, lehetetlenítette ugyanis el a státustörvényt, hiába tett a velencei bizottság ajánlásait is meghaladó engedményeket, Pozsonynak ez sem volt elég. Mint ahogy most is alighanem meg kellett volna hallgatni Dzurindának a módosított törvénnyel kapcsolatos kifogásait is.
Egy kormányfő azonban nem menekülhet el a kényelmetlen helyzetek elől. Aztán eszembe jutnak Kovács László pártelnök-külügyminiszter választások után mondott szavai is. A magyar diplomácia vezetője akkor öntelten oktatott ki mindenkit, miként hozta rendbe negyvennyolc óra alatt mindazt a visegrádi kapcsolatokban, amit az Orbán-kormány elrontott. Látjuk. A visegrádiakkal annyira jó a viszonyunk, hogy már el sem megyünk a csúcstalálkozókra. Problémák azonban nem csupán szlovák viszonylatban vannak. Döcög a lengyel kapcsolat is. A visszavonulásban, önfeladásban élen járó Medgyessy-kormány nem bocsátja meg Varsónak a koppenhágai karakán és eredményes kiállást, amelynek fényében szembeötlő volt a magyar diplomácia eredménytelensége. Pedig előzőleg az Európát körbejáró Miller Budapesten is elmondta, hogy milyen alapon képzeli el a közös fellépést, a magyar fél azonban az egészből nem értett egy szót sem. A szavakban kiváló válságmenedzser Kovács László azonban nem dicsekedhet jobb eredménnyel másban sem. Lobbijuk gyengülése miatt panaszkodnak a németek, rámutatva, hogy a kétoldalú kapcsolatok lényegében vegetálnak, a gyakorlati lépések terén orosz viszonylatban sem történik sok minden, mint ahogy Délkelet-Európában sem erősödtek a magyar pozíciók. A kérdés ezután már csak az: meddig lehet látványos píárral helyettesíteni a valódi diplomáciát?