Az SZDSZ hintalova

Komoly rémületet váltott ki a társadalomban, hogy a kisebbik koalíciós párt elnöke kilátásba helyezte: ha a tervezett adócsökkentés elmarad, átgondolják a kormányban maradásukat. Izgatott emberek beszélgettek élénk gesztikulációval az utcasarkokon, villamoson, zöldségesnél, hentesnél, s aggodalomtól elfúló hangon kérlelték a másikat: nyugtassa meg őket, hogy ez csupán rossz álom, mindez nem igaz. (Állítólag vidéken több helyütt már aláírásgyűjtésbe is kezdtek fejkendős parasztasszonyok, és sűrű könnyhullajtások közepette fohászkodtak a templomban a koalíció egyben maradásáért.)
Mindez valójában nem igaz. Az emberek elsöprő többsége gúnyos félmosollyal vagy legyintve, egyenesen jókedvűen fogadta a hírt az SZDSZ keménykedő bejelentéséről. A felnőttkorú lakosság ugyanis jól tudja, hogy az SZDSZ úgy tapad a nagyobbik testvérre, mint bélyeg a borítékra, s elválaszthatatlanok, mint Beavis és Butthead.
S ha már a vicces, humoros figuráknál tartunk… Kuncze Gábor, az SZDSZ kiapadhatatlan humorúnak tartott pártelnöke vicces híréhez ismételten hű akart lenni, s egy este alatt kétszer is elsütötte más és más tévéműsorban ellenzéket megsemmisítő gyilkos poénját. Miután Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke felajánlotta szavazataikat a nagyobbik kormánypárt adónövelő terveivel szemben, a volt belügyminiszter elmésen azt mondogatta – félórás időeltérésekkel –: „Pokorni Szirénkét ismerem, énekét nem kedvelem.” Kuncze természetesen ezzel elárulta, hogy kilépési szándékaikat még annyira sem lehet komolyan venni, mint Kulcsár Attila feddhetetlen előéletét és szakképzettségét. Hiszen nemcsak a pénznek, a parlamenti szavazatnak sincs szaga, így örülniük kellett volna, mégha az oly toleránsan gyűlölt oldalról is jönnek a voksok. Ha valóban a választópolgárok érdekei mentén politizálnának, s nem színfalhasogató látszatdemonstrációkat akarnának csupán tartani, megkönnyebbülten nyugtázták volna a polgári szövetség gesztusát. Voltaire-től tudjuk: a nevetségesség is öl. Ki-ki ítélje meg, ki vált röhejessé.
A mesebeli kis kondás már hiába várta társait, mikor sokadszorra kiáltotta, hogy „jön a farkas!”. Éppígy a szabad demokratáknak is annyi esélyük van, hogy bárki is parányi hitelt adjon a koalícióból való kilépéssel történő fenyegetőzésüknek, mint hintalónak az epsomi derbin, s nagyjából hasonló sanszokkal rajtolhatnak majd a következő választáson a parlamentbe való önálló bejutásra is. Ez a fenyegetőzés már a szocialistákkal való első öszszebútorozásuk, a Horn-kormány idején is hamar burleszkbe fordult, s a polgárok még élénken emlékeznek rá, hogy nem volt az a kormányzati panama, közfelháborodást kiváltó Tocsik-ügy, amely lazíthatott volna a szabad demokraták és szocialisták görcsös egymásba kapaszkodásán. Csapatnyi újságíró várakozott időről időre a koalíciós egyeztető tárgyalások helyszínén, hogy aztán az első kötelezően föltett bugyuta kérdésre („Közeledtek-e az álláspontok?”) megnyugtató választ adjanak a felek, alkalmasint Kuncze Gábor. Merthogy azok a rendes, szófogadó álláspontok mindig közeledésnek indultak a csillagok állásának, s főként az összenövő üzleti kapcsolatoknak köszönhetően. Az SZDSZ társadalmi renoméja viszont folyamatosan elapadt saját vezetésének buldogszívóssággal keresztülvitt önsorsrontó politikája miatt.
Egy idő után oly mértékben közeledtek ama szolgálatkész álláspontok, hogy aztán teljesen egybe is olvadtak. Csak a társadalomtól távolodott el az SZDSZ igen messzire. Annyira, hogy már távcsővel is alig lehet észrevenni a párt létezését.