Én nem tudom...

Én nem tudom, hogyan keletkeznek a vagyonok. Őszintén szólva, sohase tudtam. Valószínűleg az őseim sem. Az a gyanúm, már a kuruckorban bérből és fizetésből éltek, bár az anyai ágról az a híresztelés járta, hogy trencsénteplici, terestyénfalvi Thurchányiak révén valaha eme falvak fölött rendelkeztek is. Ám 1919-ben nagyapámék úgy érkeztek a Felvidékről (csonka) Magyarországra hét gyerekkel, hogy minden megmaradt ingóságuk elfért egy fél marhavagonban. Apai felmenőim között kovácsok és molnárok is voltak, de lehet inkább, hogy kovács- és molnársegédek.
A bátyám nemrégiben kerítette elő régi holmik közül apám 1926-ból származó oklevelét, amelyet a soproni evangélikus tanítóképzőben szerzett, jeles eredményt érve el többek között matematikából. Néhány esztendővel később megnyert egy irodalmi pályázatot, amely állítólag ezer pengős pénzdíjjal járt. Ekkor, a harmincas évek legelején alkalma nyílt befektetésre (mint Gyurcsány sportminiszter úrnak), úgy mondják, Balatonfüreden akkortájt egy pengő volt egy négyszögöl föld ára. Ugyanúgy, mint Gyurcsány úr, ő is „vidéki srác” volt, sőt még inkább, hiszen Csikvánd községben kezdte meg kántortanítói pályafutását, ám az ezer pengőből mégsem csinált százezret, mint miniszterünk hárommillióból milliárdokat. Talán kapcsolati tőkéje nem volt, és nem rendelkezett kellő információkkal. Hihetnénk, hogy üzleti érzékkel sem áldotta meg az isten, ám ennek ellentmondani látszik, hogy a csikvándi Hangya (szövetkezet) ügyeit kitűnően intézte, s később Kőszegen rövid ideig igazgatott egy szállodát. Sőt, az a gyanúm: éppen spekulációs szándékkal fektette be ezer pengőjét, úgy okoskodván, hogy szülőfaluja, Püspökmolnári és a szomszédos Rábahídvég előbb-utóbb összenő (mert összetartozik), s így a köztük lévő föld értéke (házhelyként) tízszeresét éri majd. Ezért felvásárolta a faluvégeket. Szinte abban a pillanatban meg is állt a települések egymáshoz való közeledése, apám telkei jelentették a senkiföldjét. Ha mondjuk Balatonfüreden ruház be, egy ideig gazdagnak hihette volna magát, s ha jól lép tovább, a vagyon egy része talán a Rákosi-korszakot is megúszhatta volna.
De nem így történt. Püspökmolnáriban államosították a földjét a megfelelő időben, s nekem a kilencvenes évek elején mindebből kétszáznyolcvanezer forint értékű kárpótlási jegy jutott, amiből – mily dicső a sors – nemrégiben megvásároltuk hetedik kerületi bérlakásunkat egy teljesen lerobbant sarokházban, aminek tatarozása éppen most folyik.
Nos, én sem voltam soha birtokában a számos ember által jól ismert titoknak, miként kell pénzt csinálni. Az egyetem elvégzése utáni abszolút nyomorból ugyan sikerült tisztes jómódig eljutnom, de még mindig megdöbbenek, ha azt hallom, hogy egy politikus (aki éppenséggel sikertelen is, mint Magyar Bálint) százmilliós villát épít. Csopaki nyaralónk 1980 óta üzemel. A telket százhetvenezer forintért vásároltam (A menyét éjszakája című könyvem honoráriumából), a faház 128 ezer forintba került, leszállítása kilencezer, felállítása huszonnyolcezer forint volt. A kert gyönyörű, különösen azóta, amióta kutat fúrattam. Az egész azonban valószínűleg nem ér többet tízmilliónál, ami ugyebár nagyságrendekkel marad el a százmilliótól, nem beszélve a milliárdokról. (Körülbelül harminc könyvem jelent meg, és mindvégig Magyarország egyik nagy napilapjának vezető munkatársa voltam.)
Sejtem persze, hogy az üzlet az üzlet. A politika meg politika. De egy képviselői fizetés aligha haladja meg az én jövedelmemet, nem beszélve arról, hogy egy baloldali újságíró ötször annyit keres, mint egy miniszter. Mégis, politikusaink – üvegzseb ide vagy oda – egymás után építik újgazdag villáikat, sőt van egy olyan érzésem, hogy a legtöbb „liberális” hangadó értelmiségi is kihúzódott már a zöldövezetbe. A hetedik kerületben, az én telephelyemen biztos, hogy nem nyüzsögnek.
Tény egyébként, hogy ügyes emberekkel vagyunk körülvéve. Persze nem irigylem túlzottan őket. Hogy miért jobb mégis így nekem, ahogy vagyok, én nem tudom…