Gyurcsány-gate

Ha Medgyessy Péter kormányon belüli helyettese és egykori üzlettársa, Kiss Elemér távozásakor komolyan gondolta volna, hogy a jogi és az erkölcsi megítélés konfliktusa esetén mindig a magasabb, erkölcsi mérce vezérli döntéseit, akkor Gyurcsány Ferenc ma már nem lenne miniszter. Ám a jelek szerint az ő esetében egy még magasabb, minden más megfontolást tromfoló szempont mozgatja a kormányfőt (Magyar Bálintnál koalíciós kényszernek becézték a morál halálát).
Nem kell hozzá politikai elemzőnek lenni, hogy érzékeljük, Gyurcsány Ferenc nem egy az alkotmány szerint a miniszterelnöknek alárendelt kormánytagok sorában, politikai súlya nem az általa irányított tárca jelentőségével arányos. Az előző ciklusban feltehetőleg az a hatalmas vagyonnal és – jórészt a pártállam hanyatló korszakából örökölt kapcsolatrendszere révén – óriási befolyással rendelkező csoport döntötte el a miniszterelnök-jelölés körüli vitát, amelyik az MSZP-t a saját érdekkijáró szervezetének tekinti a politikai szférában. Ez a csoport már nem bízott a hozzá nem elég szorosan kötődő politikusokban, ezért kellett a saját soraiból kormányfőt jelölnie, ezért kellett közvetlenül pozíciókat szereznie a „köztársaság” intézményeinek élén. Ha Medgyessyre igaz, hogy nem egyszerűen e kör strómanja, akkor hatványozottan érvényes ez az Altus-birodalom fejére. Gyurcsányra ha kell, bizonyos szocialista érdekcsoportok ellenében is támaszkodhat a miniszterelnök, s az sem a véletlen műve, hogy sokan Medgyessy-utódként tekintenek rá.
Mindezt előrebocsátva érdemes szemlélni azt az (ál)vitát, amely a sportminiszter erkölcsileg védhetetlen privatizációs ügyleteinek feltárását igyekszik tévútra terelni azt firtatva, vezet-e út az üzleti életből a politikába. A kérdésfeltevés kimondatlanul is azt sugallja, hogy a terebélyesedő Gyurcsány-gate hátterében a gazdagokkal szembeni össznépi előítélet áll, amelyet természetesen a Fidesz szít. E logika szerint a magyar társadalom éretlenségét bizonyítaná, ha Gyurcsány Ferencnek távoznia kellene a politika színpadáról.
A sportminiszter – aki, s ezt jól látják az elemzők, veszélyes ellenfele lehet a Fidesznek – a konfliktuskezelésnek nem a Gál J.-féle módját választja (tagadni, hazudni, az ellenfelet besározni), inkább mosolyogva széttárja kezeit, mondván, ő csupán jól képviselte cége érdekeit. Jó üzletember vagyok, miért ne lehetnék jó politikus? – kérdez vissza ártatlanul. Csakhogy feltűnő, hogy mind az őszödi villa, mind a képviselői klub esetében az állammal (az adófizetőkkel) szemben képviselte pompásan magánérdekeit, miközben a bombaüzletet engedélyezők között rendre feltűnnek KISZ-es társai vagy üzletfelei, máskor pedig egyenesen az anyóstól érkezik a gólpassz. A modern kor kapitalista sikertörténetei más forgatókönyv alapján íródtak, a vagyonszerzés gyurcsányi módjának semmi köze a piaci versenyhez, hiszen ő kapcsolatrendszere segítségével mindenkit megelőzve élvezte az esélyteremtő állam áldásait, kijárta magának az egyszemélyes Széchenyi-tervet.
A kormány propagandagépezete most azt akarja elhitetni, hogy az adófizetőket megkopasztó vagyonszerzés nem csupán a magyar kapitalizmus természetes velejárója, hanem erkölcsös és helyes cselekedet is. (Feltűnő, hogy a balliberális sajtó szemet huny a miniszterelnök látványos Berlusconi-imádata fölött – mit nem adna érte a kormányfő, ha a magyar Berlusconiként vonulna be a történelemkönyvekbe –, miközben elődjét ennél kevesebbért is pellengérre állította.) Úgy sejtem azonban, hogy mindezt éppoly nehéz egy bal-, mint egy jobboldali szavazó torkán lenyomni.
Gyurcsány (és Medgyessy) kudarca így a társadalom egészséges önvédelmi reflexét bizonyítaná.