Kocsmák ideje

Nyílt a közelben egy kocsma. Megelőzően cukrászda volt, de abból valószínűleg nem tudott megélni a tulajdonos (csökkent az igény a képviselőfánkra), így aztán csaplárosnénak adta a fejét. Stefi söröző lett az üzemegység neve – ez itt a reklám helye –, merthogy Stefánia adja át a pulton a védőitalokat. Ez eddig magánügynek tűnne, a dologból úgy lesz közérdeklődésre is figyelemre méltó esemény, hogy a helyiség afféle polgári körré, szellemi központtá lett nem sokkal megnyitása után. Történelmi, irodalmi és földrajzi viták zajlanak itt nap mint nap, hogy akkor most honnét indult el Kolumbusz Kristóf Amerikát felfedezni, hányadik szélességi fokon lakunk, és ki írta Madách: Az ember tragédiáját.
Sorskérdések ezek, és ezeket az ember általában sörözőkben szokta rendezni (néha a Zöldtetős vendéglőben, az is itt van miatyánknyira). A feleségek természetesen nem felhőtlenül boldogok a kocsmanyitás kapcsán, de ez legyen az ő problémájuk – nekünk megvan a magunké. De nem is ez itt a lényeg, hanem az üzemegység hangulata. A kisugárzás. A jelen lévő egyéniségek mondanivalója. Merthogy a történelmet nem a parlamentben formálják, hanem idelent, a nyers, lüktető világban. Például nevezett sörözőben.
Néhány nappal ezelőtt majdnem ölre ment két szomszéd, hogy akkor most Elba szigetén adta-e vissza lelkét a Teremtőnek Bonaparte Napóleon, avagy Szent Ilonán. (Alig tudtam rendet tenni közöttük.) Megelőzően meg arról ment késhegyig zajló vita: jó palóc volt-e Mikszáth Kálmán vagy csak tót atyafi, és tényleg nála volt-e Szent Péter esernyője, esetleg ellopták tőle Beszterce ostrománál…
Nem folytatom, lényeg, hogy a cukrászdáknak bealkonyodott, a kocsmák ideje jött el: az irodalmi, történelmi, földrajzi vitáké. Mert nem az amerikai zsarufilmeket kell majmolni, nem a szexshow-kat. Helyette itt van Stefi, meg mi magunk.