Tóték és az Örömkoncert próbája

Életünk csupa titok. Ott van a globális fölmelegedés, az ózonlyuk, a félig eltűnő Balaton, vagy az a megmagyarázhatatlan rejtély, hogy miért örömünnep, ha a baloldal hív össze közpénzből néhány tízezer embert, és miért magyarkodó pénzpazarlás, ha a jobboldal tesz hasonlót. Mindenesetre négy és fél ezer koncertező egységbe terelgetése pártállástól függetlenül is embert próbáló feladat. Az Örömkoncert főpróbájának helyet adó Hősök terén itt is, ott is izgatott rendezőbe, aszszisztensbe és szervezőbe botlom, akiknek közös nevezője, hogy az egek felé nyújtott kezekkel, lázasan mutogatnak valakiknek valamit. A négyezres kórus tagjai egy darabig partnerek ebben, leülnek, fölállnak, megint leülnek, ám a hőségben a férfikar környékén elfogy a türelem – elméletileg errefelé kellene Kovács Kálmán informatikai miniszternek is danolnia –, hogy a halk morajjal kísért lázadó „azért sem mozdulunknak” adja át a helyét. Ám rendezői oldalról ezt senki sem teszi szóvá, mivel a stábnak épp azt az égető problémát kell megoldania, hogy az énekesek miként vegyék elő a piros, fehér, zöld és a kék színű dossziéikat. Az ünnep szelleméhez illő együttgondolkodásba Horn Gábor koordinációs politikai államtitkár is beszáll, így röpke tíz perc alatt kialakul a jobb kézzel a bal hónalj alól a mellig tartó mozdulat prototípusa, amit további tíz perc alatt a négyezer énekes magáévá tesz.
A kórus föláll – üvölt a koreográfus, hogy az első sorokban álló nézelődők mindjárt meg is győződhetnek a sok millióért bérelt hangtechnika képességeiről. A Himnusz utolsó strófáinál a fémállványzat és a hangszórók egy hullámhosszra kerülnek, amitől hangos cirregéssel rezeg az egész szerkezet, és a művészi élvezet a Sokol rádiók színvonalára süllyed. (Talán ezért maradnak ülve az alkalmi nézők közül jó páran.) Kétszázmillióból igazán megbízhattak volna egy szakembert, aki tisztában van vele, hogy hangok nemcsak a 400 és 4000 Hz-es tartományban léteznek – morgolódom.
Az Európa-himnusz ellenben szépen szól, köszönhetően Záborszky Kálmán átiratának, amely gyermekhangok köré építi föl a művet. Kodály Zoltán toborzója is remek, a kislányok csángó dala pedig gyönyörű, el kell ismerni, hogy ha hallgatnak az üstdobok, akkor az Európában egyedülállónak nevezett technika elég szépen teljesít.
A muzsika kizárólag az ügyelők a fesztiválok tömkelegétől kérgesre keményedett szívét nem lágyítja meg, így még az egész nap a tribünön senyvedő legkisebbeknek is közelharcot kell vívniuk a mellékhelyiségek használatának jogáért. Estére már a szülők is beletörődnek gyermekeik sorsába. Csak az ismeretlen katona emlékköve mögötti placcon sürögnek jó tucatnyian, s hajtogatják a direkt az Örömkoncertre gyártott papírkarton ülőkéket. A három elemből összerakható puffok hatalmas tömbökben várakoznak, a kész alkalmatosságokat pedig a millenniumi oszlop tövébe gyűjtik. Megnézek egyet közelebbről, hát az van az oldalára írva, hogy „Internet. A világ megismerhető.” Most már legalább tudom, hova került az Informatikai és Hírközlési Minisztérium fölajánlott hatmillió forintja, bár arra kíváncsi lennék, hogy augusztus 21-én hányan rohannak internetszerződést kötni, csak mert a Te Deum közben azt olvasták a szomszédjuk ülepe alatt, hogy a világ megismerhető.
A dobozoló roma fiatalemberek fáradhatatlanul hajtogatnak, s akkor sem hagyják abba, amikor műsorvezetőként Mohácsi Viktória, az Oktatási Minisztérium romaügyi miniszteri biztosa lép a színpadra. Hiába, a darabbér nagy úr.