Én nem tudom...

Én nem tudom, vádolható vagyok-e úgynevezett gyűlöletbeszéddel. Amikor 1991 októberében írni kezdtem ezt a sorozatot, kétségkívül gyűlölet vett körül. A Magyar Nemzet történetének egyik legválságosabb időszakát élte, kollégáim nagy része sztrájkolt, mi, néhányan pedig írtuk és szerkesztettük a lapot, az egész magyar balliberális sajtó össztüzében.
Ebben a helyzetben talán furcsán hatottak József Attila sorai, amelyek az induló sorozat címének ötletét adták:

„Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.

Én nem tudom, mily dajkahang
cseng a szívemben csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van,
s mitől is félnél kedvesem.”

A nyugalomra intő dajkahang helyett bekövetkezett a magyar média eszelőssé válása. Az egykor az Antall-kormány „kiszolgálása és beavatkozása” ellen sztrájkolók közül számosan hűségesen és készségesen szolgálják a szocialista kormányzatot a Népszavánál, a Népszabadságnál, a Magyar Hírlapnál, s nagy szerepet játszottak, játszanak abban, hogy a Magyar Nemzetet mint az egyetlen jobboldali-polgári politikai napilapot a baloldal gyűlölködő, rasszista stb. színben tüntethesse fel. Ez a jobbszélre szorító törekvés a rendszerváltozás kezdete óta hol gyengébben, hol erősebben, de mindig jelen volt a baloldali pártok médiapolitikájában, még akkor is, amikor a Magyar Nemzetnél Avar és Blahó uralta a külpolitikai rovatot, s az SZDSZ házitörténésze, Szabó Miklós hetenként közölt nagypublicisztikát a lapban, Demszky születésnapját pedig, egy különösen oda nem illő főszerkesztő regnálása alatt, a Magyar Nemzet szervilis különszámban köszöntötte. Akkoriban az általam képviselt „ironikus dajkahang” jelentette elsősorban a jobboldali szélsőséget. Az én magatartásom volt ördögi, én voltam a gyűlölt gyűlölködő, aki az akkori fősátánt, Antall Józsefet istenítette. Mivel egy halott nem tud védekezni rehabilitálása ellen, Antallt, hajdanvolt undorító stílusban szidalmazó politikai és médiaellenfelei immár „demokrata úriemberként” emlegetik, én pedig, aki ennek a demokrata úrnak a „kiszolgálója” voltam, maradtam megvetésre méltó segédszemély.
Miután a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország egyesült, bizonyos idő elteltével megszűntem alördög lenni. A szövegkörnyezet, amelyben írásaim továbbra is megjelentek, bizonyos mértékig megváltozott. Ez a változás – bár nem volt ellenemre – a magam változatlanságát más fénytörésbe állítva mintegy megfosztotta diabolikus jellegétől. Bűnbak voltom is megkopott, kiestem a rám osztott szerepből, mások váltak közellenséggé. A hír és tény újságírás, amelyet a mai Magyar Nemzet képvisel, a harc súlypontját máshová helyezte, az általam képviselt irónia legfeljebb színfoltként fogható fel, bár a lap irányultságáért folytatott hajdani küzdelemben elkövetett eredendő bűnöm a baloldal szemében valószínűleg sohasem évül el.
Most már magam is belátom, egy ideig még nem lesz nyugalom, a fenyegetés nem szűnik meg, s van mitől félniük kedveseinknek. Nincs dajkahang, nem válnak egykönnyen valóra a jóindulatú álmok. Médiánk a romló halhoz hasonlít, gyűlöletháló választja el Magyarországon az egyébként demokratikus politikai rendszer két oldalát. Ez a sajtóra még inkább jellemző. Néha döbbenten gondolok arra, mi lenne itt az úgynevezett sajtószabadsággal, ha a Magyar Nemzet nem létezne, és nem lenne az, ami.
Míg a média az egyik legfontosabb hatalmi tényezővé vált, maguk az újságírók, mint önálló akarattal és véleménnyel rendelkezhető lények, a lehető legkiszolgáltatottabb és legalantasabb helyzetbe kerültek. Tulajdonképpen futnak a pénzük után. Elkötelezettségük mára már kényszerzubbony. Véleményük automatizmus.
A Magyar Nemzet nélkül a napi sajtó tökéletes hűséggel idézné fel a Kádár-korszakot.
Hogy emiatt nekem is változnom kellene-e, én nem tudom…